Isten és az ember, az Úr és én. A Láthatatlan és a látható, a mindenek felett álló, és a porszemnyi. Isten megformálását már az Ószövetségi törvény megtiltja, és nem is tudnánk hitelesen tenni, hiszen nem láttuk Őt, csak érezzük, halljuk, ismerjük, hiszünk benne, Ő Urunk, életünk. Emberlétünket annál jobban ismerhetjük, ábrázolhatjuk, okulásul, emlékeztetőül örömre-bánatra.Kinyújtott kéz az Úr felé. Ez a legszebb megformálása a kapcsolatnak.
Milyen sokféle módon nyújthatom felé a kezem.
Tehetem akkor, ha mély gödörbe kerültem, lábam az ingoványban egyre mélyebbre süllyed, és minden kipróbáltam már, hogy megmeneküljek, de már esélyem sincs a szabadulásra. Marad a magatehetetlen kéznyújtás. Várván várom az Urat, hogy lehajoljon hozzám (40.Zsoltár). Ebben a segítségkérésben nincs benne az őszinte bizalom – ezt a kényszerhelyzet váltotta ki. A kéznyújtás iránya helyes, az elmondott imádság korrekt, de a körülmény túl erősen motivál. Az Úr mégis lehajol, kiemel a pusztulás verméből, sziklára állít, új éneked ad a számba, rendbe hozza sorsomat.
Kinyújthatom a kezem Isten felé, ha társtalan, elkeseredett vagyok, és a magányomat, terhemet szeretném megosztani valakivel. Ha mindenki elhagyott, nincs akivel megosszam gondjaim, Ő megfogja kezem és feloldja magányomat, betölti hiányomat, meghallgat, megvigasztal, egyengeti utamat.
Előfordulhat, hogy ökölbe szorított kezem nyújtom az Úr felé? Lázadozva sorsom, helyzetem, életem, szolgálatom, embertársaim ellen – dühömet borítom elé? Hozzá nem méltó módon fordulok felé, és tombolok, méltatlankodom. Egyedül kéztartásom, dühöm akadályozhat meg abban, hogy a már ekkor felém nyújtott ajándékot, a megoldást átvegyem. És maradok szegény, nincstelen, szánalmas, mert elfeledkeztem az én Uram hatalmáról, méltóságáról, szeretetéről.
Vagy imádságra kulcsolt kezem nyújtom az ég felé, az Úr felé? Minden mást félretéve, megszabadulva kísértéseimtől, bűneimtől őszintén közeledem hozzá? Összekulcsolt kezem belefonódik Uram felém kinyújtott kezébe, és ezáltal megerősödve átformálódik egész lényem. Kezem már nem is az enyém, hisz az övével való egybefonódás közben átadom Neki indulataimat, szeretetlenségemet, harcaimat, kezem „hatalmát”, erejét, a kezemben lévő anyagiakat, mindent. Tisztuló kezem új értelmet nyer. Imádság közben mennyei Gazdám szétbontja kezem görcsös összefonódását, s a szabadítás után megtölti kezeim, sőt egész valóm csodás gazdagságával, ajándékaival. Kincseim sokasága sem tehet felfuvalkodottá, hanem bőkezűvé változtat, hiszen jó dolog adni. Az Úr által megnyitott kezem szolgálatot végez – önzetlenül, viszonzásra nem várva. Kézfogásom szeretetemet fejezi ki ezután, embertársaim felé kinyújtott kezem a szolgálatot, kitárt karom mások elfogadását, és fölemelt kezemet látva senki sem számít ütésre.
Kinyújtom kezem Mennyei Atyám felé is, immár hitből, teljes bizalommal, odaadó szeretettel, s Ő elfogadja. Együtt járunk immár a rögös utakon, a meredek kaptatókon, a keskeny út szakadékok melletti tájain, és keskeny hídpallóján – teljes biztonságban. Lehetnek mellettünk ordító oroszlánok, tűz, víz, vihar, suhanhatnak tüzes nyilak, lehet golyózápor, hangozhatnak koholt vádak, akkor sem félek, mert Ő velem van. Ő az én Pásztorom, a mindenem.
Szívemben olthatatlan hálaérzés tüze gyullad fel. Mit tehetnék Érte?
Néhány bibliai történetre tekintsünk most.
Ábel hittel vette kézbe munkájának legjavát, és tette Isten oltárára. Az Úr kedvesen fogadta a jóillatú áldozatot.
Noé és családja „földetérésük” után oltárt építenek, és ráteszik áldozatukat, hogy kinyilvánítsák hálájukat a szabadulásért a világ pusztulása után.
Ábrahám ígéretet kapott az Úrtól, hogy sok nép atyja lesz, mégis, amikor Isten kéri, kész „kézbevenni” fiát, és az Úr oltárára tenni. Feltétlen bizalommal, ragaszkodással, engedelmességgel. Nem marad el a válasz.
Anna megannyi küzdelem után kap imádságára választ, és megszülethet Sámuel. A boldog édesanya Isten iránti hálából az Úrnak ajánlja fel őt. Legyen az Úrnak szentelve! Mintha kézbe venné, és amikor Éli szolgálatára adja, az Úr kezébe tenné át, legyen az Övé! Gyönyörű kép!
Egy nagy lépés a bibliai történetek között, és már az idős Simeont láthatjuk, aki várja, hogy meglássa Izráel vigasztalását. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust elvitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, és áldotta az Istent.
Közösségünkben a hívő szülők azóta is ezt gyakorolják. Elhozzák gyermeküket az Úr elé, átadják a lelkipásztor kezébe, aki a szülők és a gyülekezet nevében felajánlja az Úrnak. Legyen neki szentelve. Mily megkapó a kép. A gyermeket ideajándékozó visszafogadja ajándékát? Elveszi? Szó sincs erről! A miénk marad, szülőké, gyülekezeté, de gyenge kezünkkel képtelenek volnánk oltalmazni, védeni, végigvezetni az életúton. Így aztán nem csak a mi kezünket szeretjük az Úr kezében tudni, hanem gyermekünket is. Ne csak a mi biztonságunk legyen Ő, hanem gyermekeinké is.
Nem az enyém semmi. Nem az enyém senki! Még én magam sem, az akaratom sem, a gondolataim sem, a tetteim sem, a szám, a szemem, a fülem, a kezem sem. Mindenem az Úré, és mindenkim az Úré.
Kedves Olvasó! Kezdd el felszámolni saját értékeidet! Ne csupán átcimkézd, hanem valóságosan add át az Úr tulajdonába. Emeld fel kezed Őfelé a legfontosabbal – rendelkezzen vele Ő. Aztán újra, és újra addig tedd ezt, amíg neked már semmid sem marad. „Mindenem az Úrnak adom, minden az Övé” – énekelték már a régiek, és tehetjük mi, a mai korban élő gyermekei is Urunknak.
Kezünk nyerjen új küldetést ebben az esztendőben!
Életünk nyerjen új áldást 2007-ben!
Legyen dicsőség a mi
Urunknak most én mindörökké!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése