Gyümölcstermés

A Lélek jellemformáló gyümölcse a szelídség
Gal 5,22

Alakulóban van egy pompás gyümölcskosár, melynek része a szelídség-gyümölcs is. Nagyon értékes, igényes, nehezen fejlődő gyümölcs ez a zamatos finomság.
A szeretet, öröm, békesség, szívesség után megjelenő szelídség természetesen már nem lepi meg szemlélőjét, hiszen csodák sokaságával találkozott eddig is. Nem természetesen, vadon termő gyümölcsökről van szó, amelyek csak úgy maguktól nőnek, és teremnek, hanem Isten nemesítő, újjáteremtő munkájának áldásáról.
A szelídség, vagy annak ellenpárja a vadság gyümölcseinek sokaságával találkozunk ebben az esztendőben is. „Vad”, vagy mérges gyümölcsökkel terített utakon sétálunk nap mint nap. Nem kell fáradnunk érte, hogy szakítsunk belőlük, könnyen elérhetőek. Sőt könnyű teremni is, így magunk is gyakran hozzájárulunk a dúsan terített rét bőséges, ám egyben átkos kínálatához.
Aki mit sem sejtve ezekből a gyümölcsökből eszik, mérget vesz magához.

Kicsit távolabb látok egy kedves ligetet. Nem található benne olyan sok fa, nem borítja gyümölcsszőnyeg a füvét, nem járnak benne olyan sokan, mégis különös üzenetet hordoz. Látszik, hogy a kert gondozott, a fák formája, a gyümölcsök elhelyezkedése arra utal, hogy van gazdája. Nincs elgazosodva, semmi kuszaság nem tapasztalható. A leszedett gyümölcsök gondosan csomagolva, felcímkézve várják, hogy eljussanak a címzettekhez, hiszen azért jöttek létre.

Mintha nekem lenne idekészítve. Elveszek egyet, elolvasom a feliratot, majd kicsomagolom, és keresem a titkát. Szóra bírom, hiszen érdekel, hogy jött létre, mi a célja.

A címkén a következő található:
Neve: Szelídség.
Fajtája: Jó Gyümölcs.
Származási hely: Isten Országa
Szavatossági idő: Végtelen
Ár: Ingyen elvehető + ÁFA (Áldást Fakasztó Ajándék)
Szaporítás: Továbbadással gyarapodik

Kezdek ismerkedni vele. Megoldódik a nyelve, és beszél származásáról, múltjáról, terveiről, jövőjéről. Céltudatosnak látszik. Van küldetése. Én meg ámulva hallgatom. Kommunikációnk nem a hagyományos szavakra épül, de világosan érthető az üzenet.
Megtudom, hogy ez a gyümölcs származását tekintve nem e földről való. Itt termett, de a létrejöttéhez szükségesek nem földiek. A Szentlélek, Isten Lelke által jött létre. Szavaiból, tekintetéből, megnyilvánulásaiból valami különös erő árad. Értem már honnan ez a földöntúli békesség. Erővel hat rám, kezd magával sodorni engem is. Éppen ez a célja, hisz kincset hozott, és ezt nekem akarja adni. Kéri is, hogy lassan fogyasszam el, hiszen számára ez jelent örömet. Külleme, íze, összhatása csodálatos.
Elmondja, hogy különös kapcsolatai vannak. Került már olyan ember kezébe, aki imádkozott szelídségért – kibírhatatlan természete miatt – és megkapta. Micsoda változás volt. Addig összeférhetetlen, kiállhatatlan emberünk átalakult. Szétáradt benne a szelídség. Bejárta egész életét. Így aztán megváltozott. Küzdött még óemberével, de lassan mindent átjárt a szelídség zamata, és minden újjá lett. Egész élete helyreállt. Házassága, elrontott baráti kapcsolatai, munkahelye.
A másik esete marcona, változni nem akaró emberrel történt. Ajándékba adták neki a szelídséget, elfogadta, méregette, beszélgettek, gondolkozott, majd rémülettel félretette. Nem akarta, hogy megváltozzanak a dolgok. Jó volt neki így, indulattal, haraggal, gyűlölettel élni. Ott volt az asztalán a szelídség, mégsem változtathatta meg. Folytatódott is végeláthatatlan nyomorúsága.
Kisgyermekhez is került belőle, aki elfogadta, elfogyasztotta, és örült annak, hogy milyen szép ez a világ. Szülei, tanárai, környezete ámulattal szemlélték a változást. Ilyen gyerekekkel könnyű az élet.
Asszonyokat is változtatott már meg. Házsártos, kibírhatatlan természetűeket tett szerető szívűvé, boldoggá, és boldogságot adóvá. Igazi, meleg családi fészek jött létre körülöttük.
Nagyokat haraptam e finom gyümölcsbe, s félve kérdeztem:
- Mi lesz veled, ha megeszlek?
- Ó, legyél nyugodt, Teremtőm gondoskodott erről. Benned kezdek dolgozni, s maholnap rajtad is teremnek gyümölcseim, és általad újabb címzettekhez juthatok el. Jó is lesz, ha odafigyelsz erre! „A te szelídlelkűséged ismert legyen minden ember előtt! Az Úr közel!”
Boldogan fogyasztom el, és engedem, várom, hogy átjárjon, megváltoztasson engem is. Szükségem van rá.

Továbbindulok a rohanó világ feladatai közé. Kincsem van! Drága, elvehetetlen, romolhatatlan értékem. Türelmetlen emberekkel találkozom, akik öklüket rázva tajtékoznak az úton – nekem nyugalmam van. Tárgyalópartnereim idegesen magyarázzák dolgaikat – én békességgel nézek rájuk. Félelem feszíti mások szívét – az enyémben a derű lágy valósága. Vadság tölti be a földet, az embereket, a kapcsolatokat – s bennem mégis minden más.

Mi is történt? Isten Lelkének kedves gyümölcse már teremni kezdett. Most én viszem a gyümölcsöket a címzettekhez. Munkatársaim, szomszédaim, rokonaim – mind ennek híján élnek. Osztogatom, kínálom, ajándékozom. Képviselője lettem ennek a kedves jellemnek. Uram megbízott ezzel. Menj el, tegyél tanítványommá minden népet. Azóta csodákat élek meg. Korábban azt hittem, hogy ha odaadom azt, ami az én értékem, akkor veszteség ér. Most kiderült, hogy minnél többet adok belőle, annál több lesz nekem. Készleteim vannak, és érzem a küldetést, osztogatnom kell tovább. Sok a szükségben lévő ember.
Közösségünkre tekintve imádkozom. Uram! Bárcsak engedelmes lenne a csaknem 12000 bemerített baptista Magyarországon abban, hogy gyümölcseidtől megszelídülve eszközeid legyünk. Szelíd lélekkel élő gyermekeid megváltoztathatnánk az országot, sőt a világot. Sokan, egységesen, következetesen, szolgáló élettel, eredményesen fáradozva.
Népünk szilaj vadsága szelídséggé nemesedne. Kapcsolataink a családban, a gyülekezetben, a nagyobb közösségben védjegyet kapnának. Előbb-utóbb erről ismernének meg bennünket, és talán így is neveznének: Ők a szelídek.
A boldogok. Akiknek két hazájuk van, hiszen ők öröklik a földet.
Kedves Olvasóm! Jöjj, álljunk oda Urunk elé, hogy megvizsgáljon. Ő tegye mérlegre szelídségünket. Tud mit kezdeni velünk. Szentlelkét azért adta, hogy életünket rendbehozza, hogy újjáteremtsen, hogy erejét ajándékozza, és e különös jellemvonással felruházzon.
Ugye kész vagy megtagadva önmagad elfogadni e csodát. Ízlelgesd, gyönyörködj benne, élj általa, boldogíts másokat – így betöltöd küldetésed.

2007. október

Az Úr felé nyújtott kezek

Isten és az ember, az Úr és én. A Láthatatlan és a látható, a mindenek felett álló, és a porszemnyi. Isten megformálását már az Ószövetségi törvény megtiltja, és nem is tudnánk hitelesen tenni, hiszen nem láttuk Őt, csak érezzük, halljuk, ismerjük, hiszünk benne, Ő Urunk, életünk. Emberlétünket annál jobban ismerhetjük, ábrázolhatjuk, okulásul, emlékeztetőül örömre-bánatra.
Kinyújtott kéz az Úr felé. Ez a legszebb megformálása a kapcsolatnak.
Milyen sokféle módon nyújthatom felé a kezem.
Tehetem akkor, ha mély gödörbe kerültem, lábam az ingoványban egyre mélyebbre süllyed, és minden kipróbáltam már, hogy megmeneküljek, de már esélyem sincs a szabadulásra. Marad a magatehetetlen kéznyújtás. Várván várom az Urat, hogy lehajoljon hozzám (40.Zsoltár). Ebben a segítségkérésben nincs benne az őszinte bizalom – ezt a kényszerhelyzet váltotta ki. A kéznyújtás iránya helyes, az elmondott imádság korrekt, de a körülmény túl erősen motivál. Az Úr mégis lehajol, kiemel a pusztulás verméből, sziklára állít, új éneked ad a számba, rendbe hozza sorsomat.
Kinyújthatom a kezem Isten felé, ha társtalan, elkeseredett vagyok, és a magányomat, terhemet szeretném megosztani valakivel. Ha mindenki elhagyott, nincs akivel megosszam gondjaim, Ő megfogja kezem és feloldja magányomat, betölti hiányomat, meghallgat, megvigasztal, egyengeti utamat.
Előfordulhat, hogy ökölbe szorított kezem nyújtom az Úr felé? Lázadozva sorsom, helyzetem, életem, szolgálatom, embertársaim ellen – dühömet borítom elé? Hozzá nem méltó módon fordulok felé, és tombolok, méltatlankodom. Egyedül kéztartásom, dühöm akadályozhat meg abban, hogy a már ekkor felém nyújtott ajándékot, a megoldást átvegyem. És maradok szegény, nincstelen, szánalmas, mert elfeledkeztem az én Uram hatalmáról, méltóságáról, szeretetéről.
Vagy imádságra kulcsolt kezem nyújtom az ég felé, az Úr felé? Minden mást félretéve, megszabadulva kísértéseimtől, bűneimtől őszintén közeledem hozzá? Összekulcsolt kezem belefonódik Uram felém kinyújtott kezébe, és ezáltal megerősödve átformálódik egész lényem. Kezem már nem is az enyém, hisz az övével való egybefonódás közben átadom Neki indulataimat, szeretetlenségemet, harcaimat, kezem „hatalmát”, erejét, a kezemben lévő anyagiakat, mindent. Tisztuló kezem új értelmet nyer. Imádság közben mennyei Gazdám szétbontja kezem görcsös összefonódását, s a szabadítás után megtölti kezeim, sőt egész valóm csodás gazdagságával, ajándékaival. Kincseim sokasága sem tehet felfuvalkodottá, hanem bőkezűvé változtat, hiszen jó dolog adni. Az Úr által megnyitott kezem szolgálatot végez – önzetlenül, viszonzásra nem várva. Kézfogásom szeretetemet fejezi ki ezután, embertársaim felé kinyújtott kezem a szolgálatot, kitárt karom mások elfogadását, és fölemelt kezemet látva senki sem számít ütésre.
Kinyújtom kezem Mennyei Atyám felé is, immár hitből, teljes bizalommal, odaadó szeretettel, s Ő elfogadja. Együtt járunk immár a rögös utakon, a meredek kaptatókon, a keskeny út szakadékok melletti tájain, és keskeny hídpallóján – teljes biztonságban. Lehetnek mellettünk ordító oroszlánok, tűz, víz, vihar, suhanhatnak tüzes nyilak, lehet golyózápor, hangozhatnak koholt vádak, akkor sem félek, mert Ő velem van. Ő az én Pásztorom, a mindenem.
Szívemben olthatatlan hálaérzés tüze gyullad fel. Mit tehetnék Érte?
Néhány bibliai történetre tekintsünk most.
Ábel hittel vette kézbe munkájának legjavát, és tette Isten oltárára. Az Úr kedvesen fogadta a jóillatú áldozatot.
Noé és családja „földetérésük” után oltárt építenek, és ráteszik áldozatukat, hogy kinyilvánítsák hálájukat a szabadulásért a világ pusztulása után.
Ábrahám ígéretet kapott az Úrtól, hogy sok nép atyja lesz, mégis, amikor Isten kéri, kész „kézbevenni” fiát, és az Úr oltárára tenni. Feltétlen bizalommal, ragaszkodással, engedelmességgel. Nem marad el a válasz.
Anna megannyi küzdelem után kap imádságára választ, és megszülethet Sámuel. A boldog édesanya Isten iránti hálából az Úrnak ajánlja fel őt. Legyen az Úrnak szentelve! Mintha kézbe venné, és amikor Éli szolgálatára adja, az Úr kezébe tenné át, legyen az Övé! Gyönyörű kép!
Egy nagy lépés a bibliai történetek között, és már az idős Simeont láthatjuk, aki várja, hogy meglássa Izráel vigasztalását. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust elvitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, és áldotta az Istent.
Közösségünkben a hívő szülők azóta is ezt gyakorolják. Elhozzák gyermeküket az Úr elé, átadják a lelkipásztor kezébe, aki a szülők és a gyülekezet nevében felajánlja az Úrnak. Legyen neki szentelve. Mily megkapó a kép. A gyermeket ideajándékozó visszafogadja ajándékát? Elveszi? Szó sincs erről! A miénk marad, szülőké, gyülekezeté, de gyenge kezünkkel képtelenek volnánk oltalmazni, védeni, végigvezetni az életúton. Így aztán nem csak a mi kezünket szeretjük az Úr kezében tudni, hanem gyermekünket is. Ne csak a mi biztonságunk legyen Ő, hanem gyermekeinké is.
Nem az enyém semmi. Nem az enyém senki! Még én magam sem, az akaratom sem, a gondolataim sem, a tetteim sem, a szám, a szemem, a fülem, a kezem sem. Mindenem az Úré, és mindenkim az Úré.
Kedves Olvasó! Kezdd el felszámolni saját értékeidet! Ne csupán átcimkézd, hanem valóságosan add át az Úr tulajdonába. Emeld fel kezed Őfelé a legfontosabbal – rendelkezzen vele Ő. Aztán újra, és újra addig tedd ezt, amíg neked már semmid sem marad. „Mindenem az Úrnak adom, minden az Övé” – énekelték már a régiek, és tehetjük mi, a mai korban élő gyermekei is Urunknak.
Kezünk nyerjen új küldetést ebben az esztendőben!
Életünk nyerjen új áldást 2007-ben!
Legyen dicsőség a mi

Urunknak most én mindörökké!

A fecskék üzenete

Néhány évvel ezelőtt augusztus végéhez közeledve egy reggel egy tanácskozásba csöppentem bele.
Készítettem is néhány fényképet!
A résztvevők elkötelezetten, nagy figyelemmel vettek részt a megbeszélésen, aktívan helyeseltek a döntéshozatalnál.
Arról tanácskoztak, mikor is induljanak el, az úton hogy viselkedjenek, ki kinek segítsen, kire figyeljen, hogy mindnyájan elérjék a célt, a másik hazát.
Hogy túléljék a mi telünket, és tavasszal visszaérkezzenek. Hazaérkezzenek.
Hiszen itt költik fiókáikat, itt van a szívük, itt derűsek, boldogok igazán. Hangos csiviteléssel interpellált egyik másik küldött, akiket az idősebbek meghallgattak, majd egy-egy repülési fogást megismételve okították őket, hogy ne csak elinduljanak együtt, hanem hosszú útjukon tartalékolva az energiát, segítve egymást célba is érjenek. A fiatalok ki is próbálták, sikerült is nekik.
A csapatösszevonás, az egyeztetés, a döntéshozatal megtörtént.
A tanácskozás egyszer csak véget ért.
Pár nap múlva fecskéink elrepültek.
...
A tél elmúltával visszatértek.
...
Most újból útra készülnek.
...
Sok sikert kicsi fecskék!

A hajnal csodája

Újra!
Mint mindig.
Felfeslett a hajnal,
Kibomlott a nappal.
Álomszép.
Amint Isten hangtalanul végigteríti napsugarakból szőtt csodás takaróját, öröm járja át a szívem.
Egy új nap.
Fénnyel, meleggel, úttal, feladatokkal.
Milyen biztató a kezdet.
A folytatás sem marad el tőle, hiszen Isten nem csupán a napból szőtt takarót teríti ránk, hogy ébredéshez segítsen, hogy ne fázzunk, de gondviselésének szeretetből szőtt csodás plédje is ránk kerül.
Aki a Felséges rejtekében lakik!
Nincs mitől félnie!
Nincs miért aggódnia!
Biztonságban, oltalom alatt élünk.
Így indulok neki ennek a napnak is.
Mindkét takaróba alaposan beleburkolózom.
Belerejtem az életem.

Ma is megcsillanhat életemen Isten áldott napsugara.
Láthatóvá lehet gondviselésének áldása.

Helyén - érték!

Csodás az íz.
Pirítóst ettem vacsorára.
Nagyon jól esett.
Most meg pihenek.
Ez is jól esik.
Múlt héten esett az eső.
Az is jól esett.
A fáról egy barack jól leesett,
A rohangáló kisgyermek elesett.
A búzamag jó földbe esett.
Folytathatnám...
Egy szó.
Mit is jelent?
Mikor, mit?
Mennyire fontos a szövegösszefüggés.
A környezetéből kiragadott szó félrevezethet.
A helyén életet jelent.

Ez egy ilyen eset.

Ha valami/valaki nincs a helyén - félrevezet!
A helyén a célra mutat, odasegít!

Várakozás

Lassan elrepül a nyár!

Vége a forróságnak, a szabadságnak, a nyár hangulatának.
Vajon mi fér bele még e néhány augusztusi napba?

Vajon mivel készülhetünk fel legjobban a fárasztó, munkás időszakra, a próbatételekre, feladataink végzésére?

Bárcsak új erővel, hittel, lelkesedéssel tehetnénk mindent.
Hogy szebb legyen a világ, hogy jobb legyen minden!

E szép, zsindelyes buszmegálló arra emlékeztet, hogy jó az Úrra bízni sorunkat.

Balra Hollóháza felé vezet az út. valamikor sok-sok ember dolgozott a hollóházi porcelángyárban. Mára a gyár is csaknem múzeum.

Jobbra Füzér, ahol a vár hajdan biztonságot, oltalmat jelentett. Ez nem tér vissza többé. Ma látványosság csupán.



Itt az útelágazásnál megállva árnyas hűst nyújt e kis építmény. Hogy a vándor elgondolkozzék. Merre is menjen tovább?
Miközben gondolkozik, megnyílik egy harmadik út is. Jézus Krisztus mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet...
Ez az út elvezet a várhoz, az ERŐS VÁR-hoz, aki körülzár, oltalmaz. Az Úr az én erősségem.
Elvezet annak felismerésére is, hogy a mi kincsünk cserépedényben van. A kincs, az érték biztonságban van, holott porladó, elomló cserép zárja körül. S ha egyszer lefoszlik róla, meglátja az Istent. Színről-színre.
Ma, holnap, holnapután döntenem, döntenünk kell. Minden nap új döntéseket kell meghoznunk. Merre megyünk, mit teszünk.
Egy kis elcsendesedés az árnyékban sokat segíthet.
Minden nap!

Saulus

Az érkezés
-Milyen gyönyörû gyermek a miénk! Nézd Benjámin, -ahogy ragyog az arca, csillog a tekintete! Valósággal büszke vagyok, hogy Õ a miénk. A mi fiunk! Fenséges kisgyermek. - szólt férjéhez simulva Judith asszony, miután az apa körülmetélte kicsiny gyermekét. Már nem is érzem a szülés fájdalmait, fáradtságát. Elrepült ez a nyolc nap, mint egy szempillantás. Sokat köszönhetek neked is ebben drága napam, kedves Rebeka. Úgy örülök, hogy szeretettel vesztek körül.
Benjámin fáradt tekintete felvillant, derû ragyogott arcán látva törékeny párjának örömét. Nem csoda a fáradtság, hisz egész éjjel a tengeren volt, hogy halásszon, és nem sok eredményt ért el. Csaknem üres kosarakkal kötött ki hajnalban. Még az a jó, hogy ez a kedves asszony olyan ügyesen forgatja a keveset, és olyan nagy szeretettel van iránta, amit ... nem is remélt. Soha - senkitõl. Õ, akit annyit csúfoltak gyermektársai, akit szülei, a drága õszfejû Elijáhu, s a mosolygós arcú Rebeka annyiszor vigasztaltak ilyenkor, hogy nem a külsõ a lényeg, a Teremtõ megengedi, hogy betegséget hordozzunk, de lelkünknek Õ az Ura. Kedves öröm töltötte be ilyenkor szívét, mert nemcsak elhitte szüleinek, hanem érezte, hogy imádságai alatt, amelyeket elmond megvigasztalja lelkét Õ, aki ég és föld Ura. S már nem is olyan rettenetes a meghajlott hát, a gyakran kegyetlenül sajgó gerinc, hisz Jahve megvigasztal. Áldott legyen az Õ neve!
A kisgyermeket nézve most megszorítva asszonya kezét így imádkozik: "Édes Atyám! Mindenség Ura! Hallgasd meg kérésem! Add, hogy mégse legyen beteg! Esedezem Hozzád! Tekints le rá, és ne bûneim szerint cselekedj vele. Légy kegyelmes hozzá!"
- Nyugodj meg kedvesem! Õ gondot visel. Bízd rá gyermekünk sorsát! Mi mindent megteszünk, ahogy eddig is megtettünk. Emlékezz, mennyit böjtöltünk, és imádkoztunk érte! Jahve meghallgat. Biztosan egészséges lesz. De - ha mégsem - akkor is...- Õ az Úr. - ezt már könnyel teli szemmel mondja, mint aki felkészült mindenre, még a fájdalomra is - hittel.
- "A gyermek akit az Úrnak ajánlunk fel neveztessen Saulnak, ahogy Izráel királyát nevezték, a Benjaminita Kis fiát. Legyen hûsége, ragaszkodása az Úrhoz olyan, mint a régi Saulé szolgálata kezdetén. Figyelmeztesse õt minden nap ama Saul bukása arra, hogy az Úr mindvégig engedelmességet vár gyermekeitõl.
Kisgyermek! Áldjon meg téged az Úr, és õrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az Õ arcát rajtad, és könyörüljön rajtad. Fordítsa az Õ arcát tefeléd, és adjon neked békességet! S a Magasságos Isten áldása legyen velünk, szülõkkel, nagyszülõkkel, hogy az Úr félelmében neveljük e kisgyermeket, testvéreivel együtt. Éljünk tovább is békességben!"
Örömmel szaladgál körülöttük a többi gyermek. Simon már 7 éves, mindig futva megy, s arca piros, mint a rózsa, olyan egészséges. Boldog mosolya, mint a nagymamáé. Mondják is sokan, hogy Rebekára õ hasonlít legjobban. Tádé az ötéveseknél szokatlan komolysággal viselkedik. Kimondhatatlanul komoly gyermek. Szeret az idõsekkel beszélgetni, hallani a törvényrõl, a prófétákról, a történeteket csak úgy issza szomjas elméjével, s a gyermektársak között már mondja is tovább. Eszter, a legkisebb még csak másfél éves. Szinte most történt még, hogy õ született. Édesen bukdácsol a göröngyök között. Sok gond van vele - ahogy az lenni szokott.
Mindhárman szépek, kedvesek, és egészségesek. Úgy tûnik, hogy egyikük sem örökölte apjuktól az oly sok kínt okozó gerincbajt. Egyenesen járnak, futnak, mint a cövek. Hála értük az Úrnak.
Csak ez a legkisebb. A most született. Saul. Mintha nem olyan lenne a háta, mint a többinek. Rebeka is, amikor meglátta, - örökké mosolygó arca egy pillanatra elkomorodott. Igaz, nem mondott semmit, de látták rajta, hogy valamit észrevett. Nem mond sem-mit, de Benjámin attól tart, hogy harminckét éve ugyanezt láthatta rajta szeretett édesanyja. Talán ezért adták neki a Benjámin nevet, mint az õsatya annak idején a "fájdalom fiának", Benóninak a Benjámin nevet, ami szerencse fiát, boldog embert, jobb kezem fiát jelent.
A nagy család ma ünnepelt. A kis Saul is betagolódott az örök szövetségbe. Amit Jahve a hegyen kötött népével, vagy korábban Ábrahámmal az ég csillagaira utalva ígért meg. A csillagmilliárdok között egy ez a kisgyermek. Alig látszik még, de aki alkotta tud róla. Teste-lelke az Úr elõtt van. Milyen jó ezt így hinni, nem csak hinni, tudni, megbizonyosodottan, boldogan. De vajon miért jön olyan sokszor mégis az aggodalom? A gyötrõ kétely, hogy nehéz élete lesz a kis Saulnak. Hogy õ örökli atyjától a hiábavalót, a bajt. De nehéz is letenni. Legyen meg az Úr akarata. Az biztosan jó lesz. Ha Õ ismeri járásunkat, kelésünket, miért ne lehetne gyermeki bizalommal rábízni? És sikerül? Egészen letenni... A nem megismerhetõ jövõt, a most még ismeretlen terheket, mindent. Jahve hatalmas kezébe.
Kint a halászbárkában vívja lelki tusáját Benjámin. "Uram! Ha bûneimért kell bûnhõdnie valakinek, hadd tegyem azt csak én! Ne legyen utódom az én bûnöm terhének hordozója! Hadd fájjon nekem kétszer úgy, mint eddig, de õt kíméld meg! Nagyon szeretjük. Féltjük. Óvnánk minden bajtól, mert a miénk. Teremtõ Isten! Szeresd te is, nagyon kérlek!"
... És akkor mintha mennydörgés csattant volna háborgó elméjébe, mintha villámfény villant volna vak szemébe, mintha, ... mintha személyesen lenne itt a Mindenható. A tenger csöndjében csodát él át az édesapa, aki szereti gyermekét. Találkozik Édesatyjával, a Mennyei Atyával, aki nálánál százszorosan, ezerszeresen, sõt megszámlálhatatlanul jobban szereti minden egyes gyermekét. Szomjas lelkébe úgy áradnak a csöndesen sodródó Igék, hogy kimosnak onnan minden aggodalmat, félelmet, mindent, ami rossz, mindent. És ott maradnak az életet jelentõ szavak, mondatok, ígéretek, ott marad az Isten. Jahve. A Vagyok. Aki Volt is és Lesz is mindörökké. Ma itt Van. Káprázatos éjszaka volt ez. És tolulnak elméjébe azok az Igék, amelyeket apjától, nagyapjától hallott elõször. Azóta a rabbiktól sokszor hallotta már a zsinagógában is, de eddig soha nem így: "Markomba metszettelek ... szüntelenül elõttem vannak falaid ... Akit szeret az Úr, annak álmában is ad eleget ... hasztalan néktek ... Ne félj, mert veled vagyok! ... tûzön, vízen, áspiskígyón ... Örök szövetséget kötök veled, és utódaiddal, amíg ember él" Megállíthatatlan az Igefolyam, ami árad. Égeti, perzseli eddigi gondolatait, de azonnal hûsít, felüdít, megtölt, megelégít, örömöt ad, békességet, és majd szétveti mellét, érzi, hogy mosolyogni kell, hogy ragyog az arca -talán Mózes érezhette így magát a hegyrõl lefelé jövet-, és beszélni kellene valakinek, de senki sincs csak Õ egyedül a tenger vizén, a hajófenéken összekuporodva, és mégis van kinek mondani, mert itt van Õ, a Vigasztaló, az Élet, az Úr. A kis Saul Ura. A beteg gyermeké, aki elõször az Úré, csak aztán az övé. Akit nálánál sokkal jobban szeret Jahve. És árad most már az imádság, a zsoltár, a boldog magasztalás éneke, a megalázott lélek õszinte szava, aki megtanult hinni, bízni.
Áldott öröm járja át tagjait, s mintha háta nem fájna úgy, mint eddig. Nem, nem gyógyult meg görbesége, de most sokkal könnyebbnek érzi.
A háló még szárazon hever a hajóban, s már szinte reggel van. Már nem is érdemes kivetni fogásra, hisz reggel még soha nem sikerült. Vakító a napfény - nem lehet eredményes. De mintha egy belsõ kéz, amely erõsebb az övénél megragadná, uralma alá hajtaná tagjait, és kérné, kényszerítené, hogy próbálja meg, mert vele van a hatalmas Király. És megtelik a háló - csaknem szakadásig. Kiemelhetetlenül. Mintha vonzaná valami a halakat, hogy jöjjenek, egy boldog ember örömét tetézni. És tele a hajó, mert újra megtelt a háló. Soha még ilyet nem látott. Hónapokig kellett volna ennyiért dolgozni, és íme. Szeret az Úr. Nem fokozza a fájdalmat, hanem elveszi, nem csökkenti áldását, hanem bõségesen kiárasztja. És Benjámin zokog az örömtõl, amikor kievez a partra. Mintha rendelésre jönne ott van a kereskedõ is, aki busásan fizet a rakomány halért.
Végre indulhat haza. Judith vajon hogy aludt az éjszaka. Hogy kellene elmondania az elmondhatatlant. Azt, amit csak érezni lehet igazán. Erre nincsenek szavak. És nem is kell keresni õket. A társ, a feleség, a kedves már mindent ért. Egyetlen pillantásból. Látszik Benjáminon, hogy nagy harcokat élt meg. Gyûrött ruhája árulkodik leborulva töltött éjszakájáról, fáradt arcából sugárzó szemei viszont ennek gyõzelmét mutatják. Áldott az Úr! Nem hiába imádkozott éjjel a Segítõtárs. Meghallgattatott a kérése. Boldogan ölelkeznek össze, s körülzárja õket a gyerekeik gyûrûje, akik nem tudják, hogy mi van most, de olyan jó minden. Valami történt, valaminek történnie kellett.
Leülnek, és kezdi mondani élményét, az éjszakai Igéket, de sírásba fullad a szava. Küzdve mondja ki a néhány szót. "Szeret az Úr, szeret mindnyájunkat. Engem is, titeket is, és Sault is. Õ nagyon szereti. Nagyon szereti... Az Õ kezében van!"
Odamenve a bölcsõhöz fölemeli kisfiát, és imádkozik. Zsoltárt mond újból, mintha Dávid király lenne itt, úgy peregnek az Istent magasztaló sorok. Dicséret, magasztalás, öröm, hála árad, majd felhangzik a könyörgés. Most már igazi hittel.
- Uram! Rád bízom õt. A te gyermeked is. Segíts neki, és segíts nekünk jól élni! Téged magasztalva, rólad tanúskodva. Szereteted oltalmazzon tovább bennünket! Tiéd a dicséret örökké!
Majd sejtelmes ragyogással arcán a tarisznyájába nyúl. Judith nem tudja, mennyi halat foghatott férje ezen az éjszakán, de most az nem fontos. Ekkor meglátva a nagy halom pénzt, amit Benjámin hozott õ kezd elérzékenyülten könnyezni:
- Mi ez kedves? Honnan szedted? Mit tettél?
Benjámin szája megtelik nevetéssel:
- Na mit gondolsz, kitõl kaptam?
- Csak nem atyáddal találkoztál? De neki sincs ennyije. Honnan van? - tûnõdik a kedves feleség.
- De bizony az Atyámmal. A Mennyei Atyával. Képzeljétek el.... - s már mondja is hihetetlen hajnali élményét a tengeren. A halfogás csodáját. És nevet, kacag az egész család, és kimondhatatlanul boldogok, mert kézzelfoghatóan jelen van az Úr áldása. Jó az Úr hozzájuk.
Életre szóló élmény ez az egy nap. Lesz mire emlékezni, mivel bátorítani növekvõ fiát a küzdelmek között.
*
Íme milyen gyorsan múlnak el az évek. Átfutunk a földi léten, szinte észrevétlenül. Ez a gondolat tartja fogva Benjámint, amint felnövekvõ gyermekeit figyeli. A kis Saulból nagy gyermek lett. Növekszik, értelmes, áldott kis élet. Az Úr van vele, s öröm a családnak. Hogy szerette Elijáhu, a nagypapa. Mennyiszer ült Sault a térdén, és hallgatta a régi történeteket. Hányszor hallgatta végig az Egyiptomból való kiszabadulás eseményeit, végigizgulva annak minden részletét. Olyan boldogan ragyogott az arca, amikor hallotta a Vörös-tengeren való átkelés különös csodáját. Elijáhu elment. Pár napja kisérték ki, temették el. Betelt az élettel. Szikár termete, napszítta arca, bölcs szavai emlékek már csupán. Nem látják többé. De mintha hallaná még a beszélgetést. Néhány nappal az öreg halála elõtt történt.
Tádé és Saul körülvették a nagypapát, és faggatták.
- Papa! Miért élünk a földön? Mi lesz velünk, ha meghalunk? Mikor kell meghalni!
- Tudjátok -kezdte türelmesen válaszát- a Teremtõ akarta, hogy így legyen. Õ teremtette meg az elsõ embert, és tõle van életünk azóta is. Nem véletlenül, ahogy sokan mondják. Jahve akarta, hogy éljünk. Õ teremtett, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy életet adjon. Egyszer, amikor Õ jónak látja, vége lesz ennek az életünknek. Ahogy a pislogó lámpás ellobban, és elalszik, ahogy a kiszáradt fák kidõlnek az élõk közül, úgy van velünk is.
- De Nagypapa! Mi történik velünk ha meghaltunk? Édesapátok jobban elmagyarázná, hisz õ sokat tanult, de figyeljetek csak? Mi történik a kisbáránnyal, ha elpusztul? Ugye, itt marad a teste, és amikor a betegen elpusztult állatot elföldelik, elbomlik. Ha pár év múlva kiássátok a helyét, semmit sem találtok. Vagy a szõlõ termése, amikor lehull a fürtrõl, mintha eltûnne. Mi lesz vele?
- Ott marad a földben, csak másként. Nem tûnhet el nyomtalanul. - válaszolta Tádé.
- Igen, igen - bólintott Elijáhu. - Ott is marad, és máshol is. A Teremtõ nem felejt el egyetlen teremtményét sem. Jób mondta: "Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." Egyszer majd Isten elõhívja a megholtakat a föld gyomrából, és feltámasztja õket, egy jobb életre. Talán, ha eljön a Messiás Õ végzi ezt el? Feltámasztja a meghaltakat, megszabadít az elnyomástól, boldog emberek leszünk mindnyájan. Az Ígéret Földje Isten Országa boldog föld lesz. A törvényekre kellene jobban figyelnünk. Többet tanulni, engedelmeskedni neki, és minden rendbejönne. Tanulmányozzátok az Írásokat! Ha meghalok - mert érzem már, hogy közel van, ne felejtsétek el amit mondtam. És a falban a polcon van két papirusztekercs. Az egyik az Exodus, a másik Ésaiás tekercse. Tádé! Hozd ide ezeket.
A megfontolt kisfiú a tízévesek méltóságával, érezve a perc komolyságát ment a falhoz, és a függöny mögül elõvette a két tekercset. Gyakran olvasgatták már õket. Nagyapja ezekkel tanította a törvényre, a prófétákra. Odavitte a gyengülõ idõs emberhez.
- Tádé! Legyen tiéd az Ésaiás tekercs. Talán te meglátod a Messiást, s jól figyelj minden szavára. Hallgasd figyelmesen, kövesd tanítását, ha a te idõdben jön el. Saul! Gyere közelebb kis unokám. Kedves Saulom! Legyen tiéd a törvény. Az Exodus csodákat ír le, és nagy dolgokat parancsol. Tanuld ezeket, és taníts másokat is rá. Ez a legfontosabb az életben. Ezzel számolunk el Isten elõtt.
*
Azóta, hogy Saul megtanult olvasni, folyton az Exodust olvassa. Gyönyörködve tanulja a múlt csodálatos eseményeit, szemezgeti a törvényt, mit hogy kellett tennie Jahve népének. Ez a nép az övé, annak ellenére, hogy különös örökséget kapott. Ezt is többször elmondta a kedves nagypapa az unokáknak, de Benjámin is nagyon sokszor végighallgatta az izgalmas beszámolót.
Fiatalember volt még Elijáhu, telve erõvel, lendülettel, amikor a náluk elõ római katonákkal érkezõ családok gyermekei számára gondozókat, tanítókat kerestek. Néhány római tiszt úgy gondolta, hogy ha már ebben a távoli országban kell élniük, gyermekeik legalább az örszág nyelvét, írását tanulják meg. Így került Elijáhu, a nagyon értelmes fiatalember a római gyerekek közé, hogy tanítsa õket népe történelmére, nyelvére, kulturális emlékeire. Odaadóan végezte e nehéz szolgálatot - nap nap után azzal küzdve, hogy olyan szívesen beszélt volna a törvényrõl, a Törvényrõl, ami az élet. De nem tette. A szerzõdésben azt fogadta meg, hogy arról semmit sem taníthat.
Eközben ismerkedett meg a kis Félixszel, aki nagyon megszerette idegen tanítóját. Rajongásig ragaszkodott hozzá, amikor csak tehette, tógája körül járt, hogy minnél többet halljon Jahve népének életérõl. Kimondhatatlan boldogsággal rótta a betûket. Véste, karcolta a héber "Alef-Bét" jeleit. Ezzel felbátorította Elijáhut, hogy még többet, még mélyebben foglalkozzon vele. A gyermek szülei is megkeresték, kérve, hogy látogasson el otthonukba, és segítsen oltani a kis gyermek tudásszomját. Azután szinte mindennapos vendég lett a gazdag tiszti házban. Atyai barátsággal fogadta õt Kenákho az apa, beszélgetve vele mostmár vallásuk titkairól is. Micsoda áldott órák voltak ezek. A kegyetlen római légió parancsnokának Jahve szeretetérõl beszélni. A szabadítóról, az eljövendõ Messiásról. És hallgatta, lelki vággyal napról-napra. Már nem is nagyon maradt idõ Félix tanítására. De erre õ is figyelt, s apjával együtt hallgatták Jahve hatalmas cselekedeteit.
Hosszú hónapokon át ment ez így. Elijáhut zsidó barátai elhagyták, mert "rómaiakkal barátkozik!". De új barátokat kapott, és ezt nem érezte véletlennek. Az Úr kezét látta ebben.
Mígnem eljött a megpróbáltatás ideje. Rég visszamentek már Rómába, s Elijáhu zsidó gyermekek tanításával foglalatoskodott. Rendszeresen kapott levelet Félixtõl. Leírta, hogy nagyon gyenge, de minden nap eszélbe jut Jahve hatalma ereje, és hisz abban, hogy pogány létére is rábízhatja életét. Gyönyörû héber betûkkel írta leveleit. Néha édesapja rövid latin sorokkal tette értékesebbé az érkezõ híreket.
Egyszer hosszú szünet után egy rövid, nehezen megírt levél jött. Egy futár hozta. Elõször Kenákho levelét adta át: "Kedves Elijáhu! Ne haragudj ránk, hogy eddig nem írtunk, de nagyon nagy próbákat éltünk át. Félix, a te kis tanítványod elment közülünk.Egy titkos betegség kezdte õt emészteni, és hamar vége is lett földi életének. Kérünk, hogy a legelsõ hajóval gyere Rómába, mert szeretnénk mindazt, amit Félix - egyetlen gyermekünk rád hagyott átadni. Jöjj mielõbb. Baráti-atyai szeretettel: Kenákho"
És a másik levél, amit nem lehetett könnyek nélkül olvasni. "Drága Elijáhu! Nagyon nehezen írok. Úgy fáj már mindenem. Köszönöm neked, hogy úgy szerettél. Kérlek, ha én meghalok, és ez a levél eljut hozzád, gyere szüleimhez, és fogadd el az ajándékomat. Eddig nem tudtuk meghálálni szeretetedet, amellyel körülvettél. Fogadd el most utolsó kérésemet! Köszönöm, hogy sietsz! Barátod: Félix"
Néhány nap alatt elrendezte itthoni dolgait. Elbúcsúzott Nagynénjétõl, aki felnevelte, és eddig gondoskodott róla, rendet hagyott piciny lakásában, és hajóra szállt a jeggyel, amit Kenákho küldött. Viszontagságos út után érkezett meg Rómába, nagy városba, amit remegõ tisztelettel, s borzongó útálattal szemlélt. Ez a nagy város. Az Örök Város? Meddig maradhat fenn ez a rendszer. Bármilyen szilárd bástyákon is épült, Jeruzsálem mellett, Jahve városa mellett nem veheti fel a versenyt. Viszont a városban olyan volt Kenákhoék háza, mint egy kis sziget. Amikor megérkezett kimondhatatlan szeretettel fogadták. Félix szobájában szállt meg, ahol minden úgy maradt, ahogy kis barátja szerette - gyönyörû kilátással a Via Ingidiára.
Együtt bontották fel Félix, a hónapok óta halott kisfiú végrendeletét. Ennek tartalmát a szülõk sem ismerték, csak azt mondta el nekik, hogy Elijáhuval együtt kell felbontaniuk halála után. Most jött el ennek az órája. Remegõ kézzel törik fel a pecsétet, és oldják ki a gondosan becsomózott zsineget. Kenákho odaadja Elijáhunak, hogy õ olvassa fel, hiszen Félix, a római kisfiú zsidó írással írta meg végakaratát. Nehéz szívvel nézte Elijáhu a gyönyörûen formált betûket. Mintha itt lenne még a barátja köztük. Elkezdte hangosan olvasni:
- "Kedves Anyám, Apám, és Testvérem Elijáhu! Igaz szerettel gondolok rátok minden percben. Amíg élek, számomra ti vagytok a legkedvesebbek. Ti hárman.
Drága Szüleim! Tudom, mennyire fáj látnotok betegségemet, és bármennyire is titkoljátok elõlem, tudom, hogy hamarosan meghalok. Ezt én sem mondom nektek, nehogy sírni kezdjek, mert sajnállak titeket. Sokat vergõdtem amiatt, hogy hogy tudnék segíteni gyászotokon. Úgy szeretném jóvátenni azt, hogy itthagylak titeket. Higyjétek el, szívesen maradnék. Jahve azt akarja, hogy menjek, de rólatok is gondoskodom. Azt a belsõ kényszert érzem magamban, hogy meg kell írnom ezt a végrendeletet. Nem hivatok ügyvédet, mert tudjátok, hogy én írom, és amit akarok, azt örömmel teszitek meg.
Elijáhu! Téged kérlek elõször, hogy összetört szívû anyámat, és harcedzett, de nagyon gyengéd apámat fogadd el szüleidnek. Tudom, hogy a tieid régen meghaltak. Tudom, hogy árván nõttél fel, és nagyon sokszor megpróbált már az élet. Kérlek, tekints õket úgy, mintha szüleid lennének! - Itt Elijáhu ajka annyira remegett a meghatottságtól, hogy alig tudta folytatni.-
Kedves Apám, és Anyám! Tõletek azt kérem, hogy fogadjátok be drága barátomat. Legyen tagja mostantól a Rodigro családnak. Töltse be azt az ûrt, amit az én elvesztésem okoz nektek. Fogadjátok õt egészen fiatokká, minden, ami az enyém lenne õrá szálljon!
Békességgel halok meg, ha tudom, hogy így mindnyájan boldogok maradtok. És végül: egy zsidó tekercsben találtam néhány kedves gondolatot. Jób mondta: 'Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll az én porom felett!' Én is hiszem, hogy Jahve tud rólam. Kerestem õt, és megtaláltam. Szerettem õt, és rábízom magam most is.
Aki mindig nagyon szeretett benneteket: Félix"
Amikor a levél végére értek, valamennyien könnyes szemmel ölelkeztek össze. Együtt volt az új család. Micsoda gyógyír, hogy Elijáhu itt marad, és mostantól az õ fiuk. Mindenük az övé. Rangjuk, nevük, de õk maguk is.
Ez azonban nagyon régen volt már. Évek múltával visszakerült Elijáhu, és Tarsusban telepedett le, ahol családot alapított, s nemrégen ment Félix után, itthagyva mostmár szeretteit, az õ családját, akik e különös kitérõ által egy zsidó - római polgár gyermekei. Benjámin is, és az õ gyermekei is részei a nagy birodalomnak, amely tanításai nem Jahve akaratát adják tovább. Ellenség õk e földön. De ki tudja, miért kellett ezt az utat is megtenni. Jahve nem cselekszik semmit sem véletlenül.

****

Tünődés

Visszaperegnek fejemben
a filmkockák, és
látom ott Jeruzsálemben
Jézust, ki hozza keresztjét.

Látszik rajta törődöttség, fájdalom,
a sok kín, mit ad a sokadalom.
Köpdösés, arculcsapás, korbácsnyomok,
és sok vércsepp, mi a szent Arcon alácsorog.

Még visszább peregnek a filmkockák,
s újra látom a jeruzsálemi utcát.
Itt is Jézus körül van a tömeg:
szíve repes, lelke örvend,...

...hiszen Jézus bevonult a városba,
- erre vártak oly régóta -.
Megérkezett a Megváltó,
Dicsőséges Szabadító.

És most gondolkodom, s hogy fáj,
hogy az ünnepelt viszi a keresztfát.
S mit látok? Leejtette,... s Ő is ... összeroskadt.
Nem bírta ... A nagy keresztet eddig hurcolta.

A nagy görcsös kereszt lent a földön,
Mellette Jézus, õ már felkelt lentről,
S újra emelné a keresztet, ... de nem bírja.
Czirénei Simont egy katona hívja:
"Gyere, vidd a keresztet! Nem bírja az Isten Fia!"

Most már Simon viszi, Jézus mellette megy
magától, nem kell, hogy erőltessék.
Tudja, hogy terve csak így lesz egész.
Elszorul a szívem, szemembe könny gyûl,
És mégis egész lényem örül,
Mert Jézus ezt értem is tette,
Hogy életem ezzel megmentse.

De végig kell néznem a filmet,
S tovább látom az útrészletet,
a keresztet, a tömeget, és tovább,
már látom, ... igen, látom ... a Golgotát.

Ide megy Megváltóm. Behunyom a szemem,
hiszen közelednek a durva nagy szegek.
De hiába. Hallom már az ütést,
és látom is a megváltás művét.

Látom, hogy beszél még, Máriához szól,
s a szeretetthez, tanítvány Jánoshoz.
Aztán hallom a szót: "Elvégeztetett!"
és itt a film is gyorsabban pereg...

...már egy kertben vagyok és sírokat látok,
és máris egyik sírhoz rohanok,
hiszen egy angyal nagy követ hengerít,
és a sírból Jézus lép ki ím.

Odamegyek hozzá, letérdelek elé:
"Ó Uram láttam, mily sokat szenvedtél!"
Ekkor látom, hogy a kép csak filmkép,
Én mégis érzem áldott jelenlétét,

Mégis itt van Jézus, és tudom, hogy hallgat,
Figyeli, hogy mit kér Tőle ajkam.
Én halkan susogom: "Itt van az életem!
Fogadd el ezt tőlem, én édes Mesterem!"
1979. húsvét

Királlyá koronázzátok!

Királlyá koronázzátok!

Királlyá koronázzátok,
Örökké magasztaljátok
Jézus nevét, ki Megváltó,
Békét s üdvösséget adó,
Örök segítő, és védő,
Állandóan köztünk lévő.
Aki neve Úr, és Király,
Megmentő, és hű Messiás,
annak, aki elébe jön
és bűnbocsánatért könyörg.

S ha sok bűnös jön Õhozzá,
Növekszik az Isten-ország,
A békehon, dicstartomány.
Előbb pedig itt a földön,
Gyülekezetünkben öröm,
Hogyha nő a taglétszám,
Örülnek a hívők ám.
Boldogság az minekünk,
Hogyha többen lehetünk.
Megtelik az imaház,
S a sok ember nem fér már...
Nem a békétlenség miatt,
Hanem, mert szűkek a falak.

Ez a vágyunk ... és meg is lesz,
Mert ád erőt a nagy Isten.
Bizonyságot tenni Róla,
Menni sárban, fagyban, hóban,
Csakhogy Róla beszélhessünk,
Embereket megmenthessünk
A halálból az életre,
Kárhozatból üdvösségre.

Cselekedjünk ezért sokat,
Keljünk, s induljunk el mostan!
S ne álljunk meg, csak akkor, ha
Az Úr minket szólít haza.
Mondhassuk, hogy itt a termés,
S mutassuk emberek lelkét.
(1979)

Karácsony

Az elmúlt éjjel Szent Fiú született
Egyszerű jászolban, nagy állatok mellett.
Fölötte József, és Mária, az anya
Megrendülten álltak, és József ezt mondta:

“Mária, édesem, boruljunk le együtt,
Kérjünk erőt, hogy tudjuk vele szentül,
Együtt az Istennel, a nagy Teremtővel
Felnevelni a kisdedet szent erővel!”

Együtt leborultak a nagy Isten előtt,
Hálát adtak, és kérték a mennyei erőt
Gyermekneveléshez, miben nem jártasak,
Azt az erőt kérték, amit csak Ő adhat.

Éppen, hogy felálltak, kopogtak az ajtón.
József kinyitotta, és kinézett hívón:
“Gyertek be emberek, született Megváltó
Kinek a lakhelye most még csak istálló,

De hogyha majd felnő - nagy Úr lesz, és Király,
Csodákat fog tenni, s nem kell neki kincstár.
Nem lesz gazdagsága sem mulandó, sem pénz
Hanem a szeretet, ami örökké él.”

A zörgető bölcsek beléptek, s figyeltek,
A szemük megakadt, és némán néztek
Némán nézték Jézust, gyönyörű gyermeket
Kinek feje felett glória díszelgett

Ajándékaikat átadták: a tömjént,
a mirhát és aranyat önként.
Nem késztette őket senki ember erre
Csupán a szent Isten, ki mindent megtehet.

Jöttek a pásztorok is víg énekszóval
S nyitották az ajtót nagy-nagy bizalommal
A jászol előtt leborultak, s énekeltek,
Imádták ők Jézust, ki rájuk is nézett.

Mosolyogva nézte a nagy embereket,
Kik leborultak s imádták a Szentet
Aztán felálltak, és menni akartak
Sok boldogságot és szerencsét kívánva.

József kikísérte, s áldást mondott rájuk
Hogy felvidították szegény istállójuk
Istenre bízta az útjukon őket,
S vezettette a nagy Teremtővel.
(1976.11.18.)

Hálaadás

Hálaadás

Uram, Istenem. Sugárzó arccal nézem,
Amit Te alkottál, mi neve lermészet.
Szent kezed munkája a sárguló búza
S ezzel teli szekér, amint két pej húzza.

Te alkottad meg a szép, ragyogó Napot,
Mi fent a kék égen egyre csak andalog,
S ahogy fénylik nappal, úgy tûnik el éjjel -
Nagy szomorúsággal, lankadó kedéllyel,

De másnap hajnalban újracsak felserken,
Ezzel dicsér Téged, és áldja szent Neved.
Lehetetlen volna felsorolni mindent,
Mi hõn dícsér Téged, és mit kezed mívelt.

Hálával tartozunk mindezért Tenéked,
Fõleg gyermekedért, kit küldtél mentésre.
Lelkünk mentésére, mert sok-sok a vétkünk,
S bizony szívünk lángja lassal, lassan gyérül.

El is aludna az, és elveszne éltünk,
De van ki táplálja, szítsa a mi létünk.
Te vagy az Jézusunk, ki meghaltál értünk,
S ezzel eltörölted rengeteg sok vétkünk.

Hála Néked Urunk, nagy, mennyei Király,
Ki mellett hûséggel sok-sok ember kiállt,
S a börtön nedves pincéjében, kalodában
Kiáltásuk ez volt: Hála Néked, hála!
(1976. aug.)

Epizód

(30 évvel ezelőtti stílusban)

A történet fõszereplője Veress Kelemen, akit munkatársai csak úgy neveztek, hogy “Borissza Keli”. S mi több Kelemen rászolgált erre a névre, mert ha pénzt érzett a kezében ... elfelejtkezett mindenről, így a feleségérõl, két nagyocska gyermekérõl: a 13 éves Ibolyáról, és a 16 éves Karcsiról.
Egy alkalommal a mi Kelemenünk munkából hazaindulva szokása szerint betért az útbaesõ kocsmába. Itt leült, és intett a kocsmárosnak: “A legerősebbet!”.
Ebben a pillanatban lépett a helyiségbe két jól öltözött, kb. negyven éves férfi. Ők is leültek, intettek a pincérnek, és szódavizet kértek. Elment a pincér, hogy teljesítse kérésüket. Közben a két férfi nagyon figyelte Kelement. Mikor a pincér visszajött a két pohár szódával, Péter - ugyanis így hívták egyiküket - megragadta a karját, és így szólt:
- Uram! Ismeri ezt az embert? Tudja, hol lakik?
- Hogyne, hiszen mindennap itt van. A Hársfa 32-ben lakik. Két gyermeke van, s felesége. Gyakran ők viszik haza.
- No Jánoskám, szedd a lábad és indulunk. Megmentjük ezt az embert, és a családot, ha a mi Urunk is velünk lesz.
Már az utcán így szólt János:
- Mostmár aztán futás, mielőtt hazaérne ez az ember. Hú, a nevét nem is kérdeztük meg. Nem baj, mindentől függetlenül irány a Hársfa 32.
És tényleg el is iramodtak a mi embereink Keli lakása felé. Odaérve rögtön csengettek, és másodpercnyi idő sem kellett az ajtó megnyitásához. Az ő emberük felesége nyitott ajtót.
- Ó, hát nem ő jött? Már megint - tudtam, hogy ez lesz. Pedig, hogy ígérte. Hát csak ennyi az ő szava? - fakadt ki sírva az asszony, aztán megtörölte a szemét, és így szólt: - Ne haragudjanak, de a férjemet várom, de úgy látszik, hogy megint úgy kell majd hazahozni, mint majdnem mindig. Ó, hogy is lehet ez? - s újra csaknem sírásban tört ki, de sikerült visszafojtania, s kérdezte ismeretlen vendégeit, hogy mi járatban vannak?
- A férje ügyében jöttünk.
- Csak nem valami bajt csinált megint? A rendõrségtől vannak? Jaj Istenem, miért mérsz rám ily nagy csapást?
- Nyugodjon meg asszonyom, nem a rendőrségtől vagyunk. De ami igaz, mégis rendőr, de nem földi, hanem az Égi Rendőrünk. Az Isten! Ő küldött.
- No akkor hála Istennek. De mégis mi célból?
- A Mindenható Isten szolgái vagyunk. Szeretnénk imádkozni Önnel a férjéért.
- Nincs veszteni valójuk. Megtehetik, de e én nem vagyok hajlandó önökkel imádkozni. Milyen Isten az, aki nem teszi meg azt, amit kérnek tõle?
- Kérem, így ne beszéljen, Lehet, hogy éppen Önben van a hiba. Nem gondolt még erre?
- Uraim! Ilyent ne is gondoljanak rólam! Kérem, én egy tisztességes asszony vagyok. Távozzanak! Az ember a saját házában egy idegen bűnösnek mondja! Hallatlan! De a férjemért imádkozhatnak. Abba beleegyezem.
- Mi előbb Önért szeretnénk imádkozni! - léptek vissza az Isten szolgái. - Menjünk be a házba, és vegyük fel Istennel a kapcsolatot!
János térdre esett, és így könyörgött: “Mindenható Urunk! Jöjj közénk! Te alakítsd át ennek az asszonynak a szívét, hogy lássa be az ő bűnösségét, tudjon bocsánatért esedezni Hozzád megalázkodva hadd imádkozzon ő is a férjéért! Most mi még őérte is könyörgünk Tehozzád. Hass reá Mindenható Urunk! ne hagyd őt elveszni a bűn posványában. Uram, Te változtasd meg őt! Adj neki új szívet, hogy azzal csak neked szolgáljon! Ámen.
Az ima elején az asszony keserves sírásban tört ki, Istenhez kiáltozott:
- Uram bocsáss meg! Bocsáss meg! - de a hangja elfulladt a sírástól.
Péter odalépett hozzá, és így szólt:
- Hallotta már, hogy Isten Önért is elküldte a Fiát?
- Mostmár tudom. Köszönöm Uraim! Nagyon köszönöm! Mostmár beláttam, hogy én vagyok a bűnös. Bennem vagy a hiba.
- Akkor adjunk hálát azért, mert Ön meglátta a bűnösségét, és imádkozzon a férjéért is.
- Boldogan - szólt az asszony, és Isten elé ment. Bocsánatért esedezett, és a férjéért is imádkozott. Azután felállt, és uzsonnára invitálta a vendégeket. Uzsonna eltelte után imádkoztak, és csendesen énekelni kezdték az “Öröm van a mennyben...” kezdetű éneket.
Az ének közben észrevétlenül beosont Kelemen, és az utolsó versszakot már örömkönnyektől fátyolos szemmel velük énekelte. Boldog volt.
Elmondta, hogy a kocsmában iszogatott, és mintha valaki szólt volna hozzá. Mintha valaki zörgetett volna a szíve ajtaján. Megkeseredett szájában az ital, és ott a kocsma italtól bűzös épületében Isten elé vitte az ő bűnös életét. Isten visszafogadta õt, hisz már egyszer Kelemen családjával együtt a Bárány útján haladt.
Az újra Istenhez tért család nagyon boldog, pláne a gyerekek, amikor meghallották, hogy a papa mostmár újra Isten gyermeke. Elmondták, hogy õk sokat imádkoztak a papáért, és hitték, hogy vissza fog térni az õ Atyjukhoz.
Ez a kis történet megmutatja, hogy Isten a gyermekek imádságát is örömmel elfogadja, de a szülõknek is meg kell alázkodni! Így boldog lesz a család, és együtt dicséri Teremtõjét.
(1977)

Nyugalomnap - így?

Nyugalomnap - így?

Vasárnap este megyünk haza családommal körzeti állomásunkról. Autónkban a hálaadónap áldott erejének öröme az úr. Gyermekeink boldogan csevegnek, feleségem beszélget velük, és is szeretettel szólók hátra, simogatom õket. Egyszóval idilli családi légkörben tartunk hazafelé.
Sötétedik. Pécs hosszú sugárútjára kanyarodom, majd hirtelen fékeznem kell, mert egy részeg ember lódul neki elõttünk. Kikerülöm, majd egy szomorú fejcsóválás után gyorsítok újra, s ekkor -talán az elõzõ ember barátja- ismét egy részeg ember van az úton. Folytathatnám a történetet az ötödikig.
Ennyi tönkremenőben levő élet. Ennyi felbomlásnak indult család. Ennyi torzuló emberarc. Ennyi megcsúfolása az EMBER nevének. Ennyi gúnyolódó mutogatás Jézus keresztje felé - "nem te tettél boldoggá".
Képzeletben néhányat hazakísérek elszorult szívvel. Mi lesz ma este otthon a családban? Jobb esetben lefekszik, észre sem véve, hogy felesége öltözteti át, teszi tisztába - sírástól kivörösödött szemmel. Rosszabb esetben kiabálás lesz, veszekedés, verekedés; kések pengéi fognak villogni, sebeket okozni. Talán vérbefagyott holttestté lesz némelyik, vagy családtagjaik valamelyike.
S mindezt "boldogságkereső" emberek teszik. Vagy a búfelejtés szándéka torzítja el így õket.
Öt ember egy úton. Százak, ezrek, tízezrek meg mellettük világszerte, akiket fogva tart - acélmarokkal - az õsi hajcsár. Rabjai annak, ami felett urakká lehetnének.
Nem szállhatok ki mindegyikhez. De lehetõségemmel élve imádkozom értük:
- "Uram, Jézus! Látod õket Te is! Köszönöm, hogy vársz még rájuk. Könyörgök hozzád ezért az ötért: bocsáss meg nekik! Adj szabadulást! A golgotai vér érdeméért".
Ma reggel imádkoztak országszerte a gyülekezetek őértük. Ne hagyjuk abba ezt az imádságot!

Halál - gyermekszemmel

Halál - gyermekszemmel

Három és féléves Petikém egyszer uzsonna közben mondja édesanyjának:
- Anya! Majd ha én kezdek meghalni, akkor össze fogom pakolni a játékaimat.
- Miért, csillagom? - kérdezi feleségem.
- Azért, hogy megmutassam az Úr Jézusnak.
Feleségem ámulattal mondja el este a történteket. Erre én is megkérdezem kisfiunktól:
- Miért pakolod össze a játékaidat, ha kezdesz meghalni?
Õ ártatlan, õszinte szeretettel válaszol:
- Azért, mert az Úr Jézussal fogok játszani. Tudod, elviszem a markolós autót, meg a MODUL-építõt is. Igen.
Megdöbbent ez a beszélgetés, de boldog vagyok. Peti tudja, hogy anyai nagymamája és apai nagypapája már az Úr Jézusnál van. Nem is ismerte õket. De a halál ténye pici értelme számára nem rémítõ. Bár ilyen boldogan hihetne késõbb is!
Áldom az Urat, hogy a kisdedek által tanít hinni, boldogan élni, boldogan halni, s közben Petikémet ölelem, abban a reményben, hogy még sokáig velem fog játszani a markolós autójával, meg a MODUL-építõjével.

Jézus - a moziban

Moziban ülök gyülekezetem ifjúságával. Körülöttünk több száz egyetemista, fõiskolás diák ül, s együtt nézzük Pasolini Máté evangéliumát. Mindez történik Pécsett, egy egyetemi moziban.
A rendező által kiválóan megformált Jézus-alak hirdeti az örömhírt, az evangéliumot. Mindenkit hív, mindenkinek ígér, mindenkit szeret. Ahogyan ezt Máté leírta. A film alatt - tudva, hogy nem illik, mégis - figyelem az ottlévőket: az egyenként érkezetteket, a szerelmes párokat, a baráti csoportokat. Az arcukat, a viselkedésüket.
Mindenki arcán csodálatosan feszülő figyelem. Mohón isszák az élő vizet - Jézus Igéit. Nem találom itt a mozik félhomályát kihasználó enyelgő szerelmeseket. Nem találom itt a nevetgélő, beszélgető, cukrospapírokkal zörgő barátokat. Nem találom itt a félidőben indulattal távozókat. Sorolhatnám tovább a film már jelentkező hatásait.
Jézus Igéi, tettei összefognak minket, ottlévőket. Egyet figyelünk, egyet hallgatunk - együtt.
Vége van a filmnek. Várom, hogy megbolydul a méhkas, elenged a film ereje; mégis marad az áhítatos, templomi csend. Az ajtóknál, a lépcsőn lefelé, s kint az utcán is egy - Jézus lényével átitatott tömeg vonul. Semmi trágárság, semmi dulakodás, tolakodás, erőszak.
Mintha Jézus lenne itt.
Jézus van itt.
A Magvető veti a magot. Így is.
A MAG hull - jó földbe is. Itt is.
Komló, 1989.

Éjszakai oltalom

Éjszakai oltalom
Családommal hálaadónapon voltunk Kocsordon. Kellemes ünneplés, beszélgetések után úgy határoztunk, hogy - gyermekeinkre való tekintettel - hétfõn csak késõn este indulunk haza - így talán végigalusszák az utat.
Így indultunk el a közel ötszáz kilométeres útra.
Természetesen hamar elálmosodtak gyermekeink, s ez lassan átragadt feleségemre is. Tímeánk elaludt, s az egészséges 15 hónaposok módján aludt végig, a kocsiban rögtönzött ágyon.
Peti elaludt, és a kisfiúk természetes kíváncsiságával sokszor felébredve körülnézett, felült, kérdezgette, hogy mikor érünk már Komlóra?
Feleségem nehezen szenderedett el, s gyakran felébredve kérdezett, hogy nem vagyok-e álmos, bírom-e még?
Atyánk kegyelme folytán az álmosság messzire került. Boldogan, az éjszakai városok, falvak, mezõk szépségében vezettem. Soha nem mutatta még ezt az arcát az alföldi mezõ. A holdfényes éjszakában nyulak, egerek, s rengeteg egyéb mezei rágcsáló menekült ki autónk reflektorfényébõl. Rókák osontak a már megszerzett zsákmánnyal szájukban, vagy éppen azt keresve. Õzek rebbentek szét kecsesen, félbehagyva a megkezdett éjszakai tanácskozást. Leírhatatlan gyönyörûség, amit ebben az éjszakában láttam.
Ha észrevettem, hogy Tímeának szemébe veti fényét a Hold, s õ emiatt forgolódik, eltakartam elõle. Ha kitakarózott, visszaigazítottam. Ha Peti lába lecsúszott, visszasegítettem. Ha feleségem felébredt és szomjas volt, hátraadtam az innivalót.
Közben, mikor mindhárman aludtak, egy régi, gyermekkori imádság jutott eszembe: "Én Istenem, Jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, õrzõ kezed vigyáz reám".
Az enyéim nyugodtan becsukták a szemüket, aludtak. Ekkor éreztem azt a csodálatos érzést, hogy rám bízták magukat. Az Úr mellett az én kezemben van a biztonságuk, a létük. Dehogy tudnék elaludni. Ha bajuk van, kisegítem. Ha kérdeznek, válaszolok Ha alusznak is, nyugodtan teszik, mert Apa vigyáz, ébren van.
Jézus mondta: "HA ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tõle?" (Mt 7:11).
Igen Atyám!
Áldalak azért, hogy becsukhatjuk a szemünket, hogy Te vigyázol ránk! Azért, hogy értelmetlenné válik az aggódásunk, ha ismerünk Téged! Akkor is, ha az éjszaka sötét fátyolba csomagolja létünket. Mert ígéreted szerint szûnik az éjszaka, lassan lecsúszik rólunk az éjfátyol, s a vakító fény harsogja a sötét elmúltát. S Te, aki a sötétben vigyázó szemmel segítettél, dicsfénnyel vársz minket. Áldassék Szent Neved!

Isten nélkül - biztonságban?

Isten nélkül - biztonságban?
Egy világhírû, a televízióban nemrégen vetített film megrázó képei indítottak írásra. Régmúlt történetet elevenített fel a rendezõ, csaknem belesodorva a nézõt a többórás esemény szenvedõ alanyai közé.
Advent táján talán még érzékenyebben fogadjuk az efféle üzeneteket.
Készült egy nagyszerű hajó. Óriási mint Nóé bárkája. A bárka, ami özönvízen is átsegítette a maroknyi népet, és állatsereget, mert az Úr parancsára készült, mert az Úr rendelkezett a felépítményrõl, a berendezésrõl, a beköltözõkrõl, még az ajtót is az Úr zárta be, majd nyitotta meg Araráton.
Emez nem számol az Úrral. Titanicnak nevezik a titánok erejére utalva, és biztosak abban, hogy legyõzhetetlen. Nincs elég mentõcsónak, nincsenek vészjelzőõ rakéták, csak kimondhatatlan önbizalom. Sõt ki is mondják önhitten: "Még az Isten se tudja elsüllyeszteni!" A szerintük nem is létezõ, vagy természetté degradált hatalmas Úr!
A filmet nézve a végidõk bibliai üzenetei elevenedtek meg elõttem. A hajón lévõk életveszélybe kerülnek. Léket kapott a Titanic. Ömlik a monumentális hajótestbe a víz - ott lenn. Ott már tudható, hogy vége. A kapitány két órát remél még, de ezt el kell hallgatni. Nehogy pánik törjön ki.
Napjaink is ilyenek. Világunk nagy hajója léket kapott. Ömlik a víz. Tragikus a jelen, kilátástalan a jövõ. A bûn tengere elnyelni kívánja az embereket.
A Titanicon eközben fent még mulatnak, biztonságot tudnak, alszanak, vagy éppen kártyáznak, zenélnek - mint rendes idõkben. Nem tudnak a két óráról, nem a veszélyrõl.
A XX.szd utolsó "napjai" is így telnek. Népünk ma sem tudja, hogy mekkora veszélyben van. Nem hallja a beáradó víz morajlását, nem látja az emelkedõ víz-bûn szintet, nem hiszi, hogy a bûn zsoldja a halál", csak él, és mulat, vagy problémázik, de nem a lényegen.
Vajon miért nem tudja? Pedig vannak prófétáik, vannak só-világosság keresztyének. Van misszióparancsunk, amely arra kötelez, hogy riasszuk embertársainkat, kiáltsuk, hogy süllyed a világ hajója, hogy veszélyben vagyunk.
Döbbenetesek a képek tovább. Nincs mindenkinek hely. Csak a nõk és gyerekek. A férfiak miért nem? Hallom az Igét: "az egyik felvétetik, a másik …- marad". Függetlenül a szelektálás módjától elborzaszt, hogy nincs mindenkinek hely.
Urunk azt mondta: "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.". Megnyugtató üzenete az Úr Jézusnak ez a kedves ígéret. "Van hely, van hely: Ó lépj be hát ma még!" énekljük gyakran azzal a hittel, hogy látjuk amint léket kapott "Titanicunk" mellé odaáll a mentõ bárka. Régi hajónk pompás fölszereltsége, kényelme, eleganciája lehengerlõ. Urunk - a bárka kapitánya halkszavú. Nem lármáz, nincs csillogás, pompa, dicsõség. Mégis Övé az élet, Õ az Élet, és aki átmegy Hozzá, az mintegy "átment a halálból az Életbe". A csillogó evilágot - ami süllyed - elhagyva átkerül a bárkába, ami elvisz a ragyogó mennyei birodalomba. Ott lesz majd kényelem, szépség, boldogság, minden.
Hihetetlen, hogy világunk egyszer recsegve, ropogva felbomlik?
Magam elõtt látom most is a szétroppanó óriáshajót. Amint a világ dicsõsége megsemmisül. Eltûnik mindenestõl. Értékek, vágyak, életek vele mennek. Magával ránt a süllyedõ hajó örvénye mindent. Aztán elsimul a tenger.
Méghogy az Isten sem tudja elsüllyeszteni? A tenger is elég volt. Az Isten tengere. A több, mint 4000 méteres tengerfenék sötétje azóta is fogva tartja Titanicot. Csaknem megváltoztathatatlanul.
Ilyent sorsot ígért Urunk a megbánt, megvallott, és elhagyott bûneinknek is. Oda a mélybe veti, hogy ne minket nyeljen el a bûn-tenger. Valld meg ma Neki bûneidet, és boldogan fogod látni, ahogy elveti, megsemmisíti azokat. Megbocsátó szeretetével megtisztítva lépj át a "mentõ bárkába", ahová "Jézus hív Téged a bûn mélyébõl…"
Befejezésül még egy kép. Egyik mentõcsónakban álruhában egy férfi van. Ráadásul még korábbi gonoszságát fokozva fegyvert ránt. Újból csak egy Ige hasít végig rajtam. "Barátom! Mimódon kerültél ide?" Álruhában? Csalással? "Vessétek ki!" És kikerül a mentõcsónakból.
Adventi ünnep közben készülsz-e a világ szétroppanására? Megmenekültél-e az eljövendõ ítélet elõl?
A bárkában ülve mondjuk együtt: "Jézus vezess engemet … örök révbe érkezem!"
1998. december

RETTEGÕ

RETTEGÕ
"Mi lesz velem? Mit tegyek? Halálos beteg vagyok? Elkárhozom!!!? Nem szeret senki sem? Félek, jaj...!"...
... sorolhatnánk - s nem lenne vége szörnyû állapotunk felidézésének. Valóban ilyen lenne az élet? Rettegnünk kellene mindig, mindentõl, mindenkitõl?
Vajon a Biblia milyen tanácsot ad ebben a kérdésben?
1. Isten az embernek adja az állatvilág feletti uralmat, így az állatok része a rettegés: " És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja és az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott;" (1 Mózes 9:2)
2. Az emberek között is privilegizált helyzetbe hozza a saját népét, a NÉPET, a választottakat. Ha a helyükön vannak, akkor: " Nem állhat meg senki előttetek; azt míveli az Úr, a ti Istenetek, hogy féljenek és rettegjenek titeket az egész föld színén, a melyre rátapostok, a mint megmondotta néktek." (5Mózes 11:25)
3. Egyetlen dolog rettentheti a hívõket, akiknek Jézus Krisztus urukká lett, s ez a BÛN. Ezzel "rettenetes dolog az Élõ Isten kezébe esni!" (Zsid 10,31)

Kell-e, szabad-e tehát rettegnünk?
Testünk biztonsága bármilyen körülmények között élünk is, csekély. A civilizációt nem, vagy alig ismerõk körében a természet erõi, s a vadállatok okoznak "állandó" rettegést. Nincsenek gondosan zárható ajtóik, biztonságos lakásuk, így állandó készenlétben vannak a védekezésre. Nem alhatnak mélyen, nyugodtan,... De vajon mi, akik a modern zárak, a kiváló riasztórendszerek között, vadaktól távol élünk, nyugodtak vagyunk-e? Nincsenek-e meg a saját rettegnivalóink? Áldás-e a vagyonos élet, vagy szörnyû rettegések kútja? Igaz a zsoltáríró szava: "Ha az Úr nem õrzi a várost, hiába minden emberi õrködés!". Kedves olvasóm! A földi értékek vajon áldást jelentenek-e számodra? Tudsz-e örülni lakásodnak, hisz az Úrtól kaptad azt. Boldog vagy-e értékes tárgyaid között, örülsz-e hálaadással autódnak, nyaralódnak, bármi plusznak, amid van? Lehet, hogy az Úr sok dologgal áldott meg, s amit Õ adott, azt félted, amiatt rettegsz? A "van" kitermelte a maga pszichés betegségét is, a ajtózárási-elbizonytalanodást. Hányan rettegnek netán istentiszteleten is amiatt, hogy "nem felejtettem-e el bezárni a lakás, vagy a kocsiajtómat?". Nehogy kiraboljanak! És hull az Igemag, de hová?
Emberkapcsolataink is ugyanúgy telve lehetnek rettegéssel. Mit gondol rólam a másik? Mikor fecsegi ki közös titkunkat (bûnünket), vagy mikor sértõdik meg rám? "Homo homini lupus" ("Ember embernek a farkasa") tartja a régi latin mondás, s milyen igaz: vadak között élünk e földön. Ember ember ellen támad, a családban, a gyülekezetben, munkahelyen, s bárhol, ahol ember embert ér. Ugye, te nem okozol rettegést senkinek sem.
Emberlétünk is okozhat feszültségeket, rettegéseket. Félünk a holnaptól, félünk a betegségektõl, az egzisztenciális bizonytalanságtól, s ki tudja még, hogy mitõl. Miért?
"Ne rettegj, bármi sújt téged,
Isten gondol reád ..."
Esetleg éppen ettõl rettegsz?
Nos, lássuk mikor, miért kell rettegnünk, és milyen szempontból tilos ezt tennünk. Az Úr Jézusról ezt jegyzi fel Márk: "..kezdett rettegni, és gyötrõdni..." (Mk 14,33). Pál elmondja, hogy Korintusban "erõtlenség, félelem, és rettegés között jelent meg" (1Kor 2,3). Vannak tehát körülmények, amelyek okozhatnak ilyent? A teherhordozásnak, a megpróbáltatásoknak ezen a szintjén igen. Azonban mi, mai hívõ emberek kapaszkodjunk bele az Úr ígéretébe: "Mert olyanná leszel, mint a víz mellé ültetett fa ... nem retteg..." (Jer 17,8). Ha az Övé vagy, nincs mitõl félned. Kezében tartja apró életed, és fontos vagy számára. Garanciát vállalt erre a hetven-nyolcvan évedre, és örök életet is ígért. Ha szereted Istent, akkor minden, MINDEN javadat szolgálja. Eszerint semmitõl nem érdemes rettegni, hisz bármilyen úton is, de célbaérkezünk. Mégis a filippibelieket így figyelmezteti a nagy apostol: "...félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket" (Fil 2,12) Ahogy a menyasszony "retteg"(?) fehér ruhájának esetleges beszennyezõdésétõl, és vigyáz rá nagy figyelemmel, hiszen tisztán akar oltár elé állni jegyesével, úgy kell mindnyájunknak õrizkedni a tisztátalanságtól. Igen, a bûntõl rettegj! Az Ördög hatalmát ne becsüld le, rettegj attól, hogy az övé lehetsz. Kerüld el minél messzebbre. Menekülj az Úrhoz. Õ vár rád, és nyugalmat kínál életed minden idejére.
Szabad-e rettegést okoznunk? Igen. Isten Igéje kifejezetten elõírja. Ahogy azt Mesterünk is tette, elõször az evangéliumot kell hirdetnünk minden népnek, s ha erre nem hallgatnak, Júdás apostol arra bátorít fel levele 23. versében: "Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva õket a tûzbõl, és utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett!" Megszomorítani, megrettenteni a megtérés érdekében. Soha sem emberi ötletek szerint, hisz úgy értelmetlen feszültségeket okoznánk, hanem az Úr vezetése alapján. Õ ért a sebészkés használatához.
És végül. "Ó bízd magad a kegyelemre, hidd az számodra is elég!" Merülj bele az Úr áldó szeretetébe, fogadd el biztonságát, amelyet neked kínál, és élj Vele nyugodt, boldog életet.
Múlt, Jelen, Jövõ 1996.

ÚT A LÉLEK ÖRÖMÉHEZ

Nem csupán jelen korunk különös velejárója a szomorúság, a kesergés, hiszen az emberlét állandó harcok, csalódások, törések színtere. Ebben mindig voltak/vannak győztesek, akik most éppen boldogok, és vannak (most) szomorú vesztesek. Az események továbbhaladása gyakran okoz szerepcseréket, s a mai győztesek holnap talán vesztesként keseregnek, és viszont: a mai szomorú vesztesek holnapra boldog győztessé lehetnek, és mindez megszámlhatatlanszor ismétlődhet.
Milyen rettenetes állapot ez! - az ideiglenes boldogság, aminek bármikor vége lehet, és az elkeserítő szomorúság, aminek megtalán soha nem lesz vége. Ez lenne az élet? Ilyennek kellene lennie?
Mondjuk ki bátran, hogy az Isten nélkül élők számára igen, és Ö nélküle ez soha nem lesz jobb. Marad a borzasztó keserűség, a bizonytalan jövő. Az ÁTOK alatt élôk ezt kell, hogy szenvedjék. A BŰN mindig következményekkel jár. Ez a kezdeti, még visszafordítható hatása a bűnnek, majd a végső ÍTÉLET után mindez megváltoztathatatlanul rögzül.
Ennek feloldására egyetlen út található a világmindenség számtalan útja között: "Az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és ÖRÖK ÖRÖM fejükön, vigasságot és örömöt találnak: és eltűnik minden fájdalom és sóhaj."
MEGTÉRÉS! Ez a kulcs a boldogsághoz, az örömteli élethez! Jézus mondja: "Én vagyok az út az Atyához!" (Jn 14:6), vagyis az egyetlen összekötő kapocs, Aki által szabad menetelünk van naponként Mennyei Atyánkhoz. Ennek az útnak van egy nagyon szigorú kezdete is. "Szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz." (Mt 7:14), de az Úr Jézus bíztatóan azt is elmondja, hogy :"Én vagyok az AJTÓ..." (Jn 10:6), Aki megindul, és segít erőtlenségeinken.
Mindenkinek el kell dönteni, hogy akar-e boldog lenni, örülni? Ha úgy döntesz, hogy igen, akkor "Lépj a megnyílt üdvajtón át! Mikor teszed? Ó mért ma nem?" (HH 485.) Ez az út a Szentlélek ÖRÖMÉHEZ, ez az ÖRÖK ÖRÖM kizárólagos útja. Hiszed-e, hogy Drága Urunk meg tud ajándékozni ezzel?
Mi ez az ÖRÖM? A Gondviselő Atya megnyugtató jelenlétéből, szeretetéből fakadó békesség, ami átragyogja életünket. A hit, amely nem kérdez aggodalmaskodva a holnapról, hanem boldogan él a mában. A gyermek boldog derűje, amelyen átragyog a napsugár.
Az ÖRÖM egyedül, -a múlt terheit, bűneit cipelve elérhetetlen. Csak, ha KEGYELEMben részesül a bûnös, úgy juthat ÖRÖMre, ami nem saját produktuma, hanem ajándékba kapta. Benne terem, de a Lélek termi, akit befogadott. Csodálatosan fogalmazza a zsoltáros a mindvégig érvényes igazságot:" ...teljes öröm van Tenálad; a Te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké." (Zsolt 16:11.) Ha ugyanis Ö ott van az életedben, akkor hatásai egyre erősebben érezhetőek. Leleplezi rejtegetett bűneidet, azután megbocsátja azokat, ha rendezed Vele. Kapcsolataidat Ö fogja irányítani, és áldani, így mindenkivel rendezetten élhetsz. A földi, anyagi dolgokhoz való viszonyulásaidat is Ö határozza meg, így tesz alkalmassá az ÖRÖM elfogadására. " Mert az Isten Országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szent Lélek által való öröm." (Róm 14.17.)
Akkor tudsz maradéktalanul örülni, ha mindent elengedtél, ami a földhöz köt, s Ö lett a lényeggé számodra. "Elveszthetek mindent sorba , ha Te megmaradsz nekem." Ajándékozza meg földi életedet azzal a Mennyei Örömmel, amelybe mindnyájan készülünk, s ha Ö tölt meg vele, akkor képessé tesz arra is, hogy továbbadj belőle. Erre rendelt, ezért derített örömre, hogy áldott melegének, fényének hordozójaként éljünk. Nem csak Pünkösdkor, hanem mindig.
1994. április

Van erőnk mindenre?

Van erőnk mindenre?

"Mindenre van erőm a Krisztusban,
aki megerősít engem..." (Fil 4:13.)

A fenti kérdést sokan közömbösen olvassák, hitetlenkedve abban, hogy valamikor is igennel válaszolhatnának rá. Sokan alázatos hálaérzéssel mondják Pál apostollal együtt, hogy "...igen, van, ... a Krisztusban...!".
Vajon, kedves olvasó - te hogy állsz ezzel a kérdéssel? Életed harcai, terhei között mit mondhatsz el magadról?
Álljon elõttünk most Pál igei üzenete: "pa/nta i)sxu/w", vagyis mindenre (értsd ezalatt valóban a MINDENT - a testi és lelki létünket érõ összes hatást) erős vagyok, mindenre képes vagyok...
E kijelentést eddig bárki elmondja, hívõk-hitetlenek egyaránt. Sokan oly mértékû önbizalommal élnek, hogy saját erejükre, megalapozott egzisztenciájukra, felelõtlenségükre építve úgy vélik, hogy nem érheti õket semmi, mert mindent képesek megoldani (pénzükkel. kapcsolataikkal, erejükkel, vagy ravaszságukkal). Való igaz, hogy sok dolgon átsegíthetnek e lehetõségek, azonban nem MINDENen. Lehetsz hívõ, vagy hit nélkül élõ, ha ilyen bizodalmad van, ez eleve vesztésre van ítélve. Bármikor elvesztheted a pénzed, vagyonod egészét, kapcsolataid egyik napról a másikra megszűnhetnek, erőd-egészséged a másodperc töredéke alatt semmivé lehet, és bénán, kisemmizetten, barátok nélkül vajon mire lenne erőd? Semmire sem.
...mindenre erős/képes vagyok ABBAN AKI megerősít engem - írja az apostol, és e mondatban az önbizalom legkisebb üzenete sem található. Az üldöztetéseket, megpróbáltatásokat ismerõ, ezeket naponként hordozó, és ezekben győzedelmeskedő ember boldog bizonyságtétele, az önmagán való önzetlen túlmutatás. "ABBAN, AKI ERŐSSÉ TESZ" - a Krisztusban. Milyen fenséges hit ez, amely nem a benne megnyilvánuló erőket mutogatva emelkedik az emberek szemében, hanem Bemerítõ Jánosként éli: "Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom!"(Jn 3:30).
Néhány pontban foglalkozzunk most azzal, hogy mi mindenben is van szükségünk Isten megerõsítõ kegyelmére, hogy el tudjuk mondani:
- Van erõm szakítani eddigi bûnös életvitelemmel. Amire nem voltam képes az Úr Jézus nélkül, azt vele képes vagyok megtenni. Szenvedélyeimtől megszabadít, megkötözöttségeimet feloldja, rossz szokásaim, erkölcstelen társaságom, kicsapongó életem undorral tölt el, és ÁLTALA megújul minden. Ki tudná ezt e csodálatos erő nélkül véghezvinni.
- Van erõm arra, hogy hûséges maradjak Szabadítómhoz. Kísértések tüzében élve is Övé maradok. Nem azért, mert olyan könnyû, vagy saját erõm oly nagy, hanem, mert õ termi bennem a hûség gyümölcsét, általa maradhatok az Õ biztonságában.
- Van erõm szeretni ellenségeimet. Azt, amit korábban elképzelni sem tudtam, vagy ha Bibliát ismerve saját akarásommal próbáltam is, és nem ment, most kegyelembõl képes vagyok rá.
- Van erõm szeretni az erõtleneket, gyengéket, bûnösöket. Korunkban is a bátraké, az erõszakosoké az elõrehaladás, a szánnivalókra, a tisztátalanokra, megvetnivalókra "senki sem ügyel". Ugye te már igen.
- Van erõm szolgálni Megváltómat! Tõle kaptam életet, erõt, egészséget, bûnbocsánatot, s ezt ha egész életem odaáldozom, sem tudom meghálálni. Hogyne próbálnék mindent megtenni hálából. S még ezt sem a saját erõmbõl, mert abból csak önzésre futja, magamnak gyûjteni, tartalékolni, és Õ ebben nem gyönyörködik, hanem az Õ segítségével. Hála Néki, hogy még ebben is segít!
- Van erõm krisztusi igába hajtani a fejem. A világ sajnál a hittel járó lemondásokért. Szánnivalónak látják a keresztyén életet, nekem pedig boldogan van erõm ebben élni, és csak azt látom, hogy hálámat így kifejezhetem Uram elõtt. Elõttem ment a kereszthordozásban, miért keresnék én könnyebb utat. Ha Õ ezen kellett, hogy végigmenjen, számomra is ez ad üdvösséget.
- Van erõm arra, hogy terhet hordozzak. Minden gondomat Õreá vethetem, hiszen segítségét ígérte. Bármi is legyen életemben: betegség, szegénység, szeretetlen családtagok, rossz szomszédok, munkanélküliség, vagy rossz munkahely, s úgy látom, hogy össze kell roskadnom, Krisztus megerõsít, és ezáltal van erõm erre is.
- Van erõm MINDENRE! Bármi is következzen. Ha visszaemlékezünk a megtett útra, úgy azt látjuk, hogy Istenünk csodálatosan sietett a segítségünkre mindig, amikor szükségünk volt rá. Nem ismerjük a jövõt. Lehet, hogy nagyon nehéz idõk következnek mindnyájunk, vagy némelyek életében. Üldöztetések, meghurcoltatások, mártírhalál - ki tudja mi jön? Vagy béke, és erkölcstelen, istentelen gazdagság, amely erősebb csábítás, mint a mártírhaláltól való félelem. MINDENRE!!! Jöjjön mindaz, amit Isten megenged, és nem félek, mert "...ha Isten velünk, akkor ki lehet ellenünk?" (Róm 8:31)
- Van erőm rábízni a jövőmet Jézusra! Õ mondta: "Ne aggódjatok a holnapotok felõl...!" Ha ezt kérte, segít megvalósítanom is. Nem kell pogány módra rettegnem, hanem a bele vetett bizodalomban élhetek boldogan, megelégedetten.
Tudjuk elmondani mindnyájan a mottó-igét: "Mindenre van erõm a Krisztusban, aki engem megerősít!"!
1995. október

Sárospatak és környéke

Itt vagyunk e gyönyörű városban.

Sárospatakon.

Elkezdek blogot írni. Nem a nagy nyilvánosságnak, csak magamnak, s ismerőseimnek.
Alkalomszerűen.

http://picasaweb.google.hu/mekornel

Augusztus 20-án érkeztünk, hogy egy kicsit gyönyörködjünk a Zempléni-hegység csodálatos tájaiban.

A környék tele van történelmi emlékkel. Milyen különös látni a pataki várban a régi építők keze munkáját, érezni a régmúlt harcok ágyújának lőporfüstjét, és közben messzire ellátni - a teremtett világ csodáira.

A Bodrog végigsimítja a város oldalát, s eközben otthont nyújt millió, és milliárd szúnyog számára. Gyönyörű, de szinte elviselhetetlen a vízpart közelében lenni.

Károlyfalva is útbaesett, amikor szerettük volna megnézni a Megyer-hegyen látható tengerszemet, de az útviszonyok, és a szúnyoginvázió megakadályozott benne.

Eljutottunk Hollóházára, ahol megnéztük a porcelángyárat, a múzeumot, a különleges templomra is ránéztünk, és a település végén egy pihenőnél gyönyörködtünk a táj szépségében.

Füzér következett. A vár, és fentről a kilátás álomszép volt. Milyen különös elszántság kellett a régieknek, no meg némi kényszer, hogy ezeket a távolbanéző várakat megépítsék.

Sátoraljaújhelyre is eljutottunk néhányszor. Átutazóban, uticélként megfordultunk a gondozott, szép megjelenésű városban.

Mikóházán egy kiadós ebédet fogyasztottunk el.

Göncön a Károli Gáspár utcában a templom és múzeum tárult elénk.

Vizsolyban az ősi Biblia hirdette, hogy a régmúlt időkben, 1590-ben is fontos volt Isten Igéje.

Boldogkőváralja azt üzente, hogy érdemes keresni, várni a boldogságot - akár egy kővár alatt is. Megtalálható.

Erdőbénye felé vissza Sárospatakra ámulat volt az osztályrészünk. Nagyon, nagyon szép.

Hála érte Istennek, hogy alkotásai olyan nagyszerűek.

Bárcsak mi emberek is ilyenek lehetnénk!