Sok-sok éve szorgos emberek munkához láttak, hogy ivóvizet nyerjenek a Föld gyomrából. Ásóval, vödrökkel, kötéllel felszerelkezve kezdtek neki a munkának. És ástak, ástak, ástak.
Egyre mélyebbre hatoltak, remélve, hogy a dombon lévő kúria közelében bővízű kút készülhet.
Munkájuk eredménytelennek látszott.
Napok óta ásnak.
Egész domb épült már a kiszedett földből.
Mígnem megcsillant a mélyben az első vízfolyáson a fentről leszűrődő halvány fény. És egyre több a víz, és boldogan ásnak, és kacagva húzzák magasba az immár élő víztől csöpögő vödröket, és készül, készül, készül.
Ilyen reménykedő-reménytelen, mégis megoldódó sors.
Megépítik a kút belső falát, takaros kútház készül fölé.
Út készül a ház felől.
Aztán évtizedek áldásfolyama kezdődik.
Van vizünk.
Éltető, finom, hűsítő.
És válogatás nélkül issza ember, állat, növény a csodás kincset.
Éveken, évtizedeken át.
Forgatják a kút kerekét, emelkedik a vödör, kristálytiszta a víz, életet ad.
Aztán...
Híre ment, hogy a faluban gödröket ásnak, abba csöveket fektetnek, és abból isznak az emberek. A munkások a domb felé is elindultak szerszámaikkal, és fektették a csöveket, majd visszatemették. Furcsa szerkezetek emelkedtek ki a földből. Egy tekerés, és jön a víz. Csodálatos, tiszta, felüdítő!
A kút távolabbról szemlélte az eseményeket.
Szeretett volna felkiáltani! Emberek! Vigyázzatok! Nem ez a természetes!
Inkább csendben maradt.
Az emberek egyre jobban kedvelték a csillogó csapokat, a munka nélkül fogadható vizet.
Kutunk vödrét rozsdafátyol vette körül. Itt-ott beleharapott a húsába is. A kimerítetlen víz felszíne a mélyben opálos lett, a kútház megroppant, a hozzá vezető utat benőtte a fű.
Kutunk egyre többször hallja, amint mellette elhaladó emberek ábrándoznak: - Amikor még kútvizet ittunk...
Bezzeg a mostani csapvíz. Klóros, büdös, ihatatlan.
De még kitartanak mellette.
Amikor e fényképet készítettem, mintha reménykedően azt mondta volna: - Lesz még szükség rám is! Türelmesen várok. Várok! Várok. Várok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése