Lépésről lépésre VIII.

Otthon
Otthon – édes otthon! – mondják gyakran a hosszú útról hazaérkezők, amikor végre megpihennek szeretteik körében. Hazaérkezni – azt is jelenti, hogy visszazökkenni a megszokottba, az ismerős körülmények közé. Elül a távollét bizonytalan vibrálása, kisimul a lélek, pihen a test – hiszen otthon van.
Hazaértem – mondják a megtérők boldogan, hiszen a távollét félelmet jelentett, rettegést, az otthon pedig megnyugvást, belesimulást a mennyei Atya kezébe. A távollét nem adott testvéri kapcsolatot, a gyülekezetben igazi társakra talál.
És mintha azt csivitelnék a kismadarak a fészekből, anyjuk tollainak biztonságos takarásában, hogy „Csiripp-csiripp! Itthon vagyunk! A fészekmelegben!”
A többéves hadifogságból hazaérkezők mondhatták még különös érzéssel, hogy: hazaérkeztem! A fogságban nem volt szabadság – itthon van. A politikai üldözöttek, akiknek el kellett menekülniük itthonról, amikor végre hazajöhettek, mit érezhettek?
A nagy emberi kérdésre - mi végre vagyunk a világon – farkaslaka híres lakója, Tamási Áron írja: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Mit is jelent számomra az otthon? Mi jelenti az otthont?
Ha körbenézek földi otthonomban, tudom, mi mindent készítettem én magam rajta, és sok fáradtságunk eredményeként lakhatjuk. Ismerem a környéket, a szomszédokat, a napkelte csodáját, a besnyői templom képét. Ismerem házunk lakóit, családomat.
Ha a gyülekezetre tekintek, ahol élek és szolgálok, boldogság járja át a szívem. Jó látni, tudni az imaház szépségét, otthon-szerepét a közösség számára, látni sok igehallgatót, testvéreket. Ha velük találkozom, ha belépek az Úr házába, otthon érzem magam.
Vezetőként az otthon-érzést minden magyarországi gyülekezetben megkapom az Úrtól. Testvéreimmel találkozva megtapasztalom, hogy nem az épület, nem a szervezeti formák, hanem sokkal több köt össze bennünket, a HIT, az Úr Jézus Krisztus.
HA még jobban bővítem a kört, és az otthon fogalmát, és szertenézek a hazában, felvetődik a kérdés: „Itthon vagyok-e?”. A válaszom egyértelműen IGEN!
Szeretem a hazámat, szeretem egyházamat, szeretem gyülekezetemet, szeretem testi otthonomat. Ajándékba kaptam mindent Uramtól. Természetes, hogy hálás vagyok érte.
Március 15-e környékén azonban a kérdés még nagyobb erővel vetődhet fel: mit is jelent az otthon, a haza. A közelgő parlamenti választások is felelősségtudatot sodornak felénk: mi dönthetünk hazánk bizonyos kérdéseiről. Ha itthon akarunk lenni, ha felelősek vagyunk érte, akkor természetesen elmegyünk választani, imádkozva, hittel, odafigyelve, határozottan!
Ideális otthon? HA mégolyan szép is egy ház, nem lehet igazi otthon szeretet, figyelmesség, hit nélkül. A falak lehetnek világosak, a berendezési tárgyak értékesek, a lakók ápoltak, jólszituáltak a lényeg, a Lényeg sokkal több ennél. Lehet szép az imaház, nagy, gazdag a gyülekezet, attól még nem otthonos. És lehet a haza természeti kincsekben (s egyebekben) gazdag, nem lesz otthonná tőle.
Egy jól ismert ének zsong a fejemben, amiben benne van a megoldás, hogy a falakkal körbezárt tíz-száz négyzetméter otthonná nemesüljön. Hogy a sötétség oszoljon, és világosság ragyogjon fel! Halkan, magadban dúdolva kezdd az éneket: „Hol Jézus Úr, az éjszakát napsugaras fény járja át, … országa áldással tele, a fogoly is szabad vele….”!
Ez a megoldás itt a Földön.
Azonban ha itthon/otthon ügyben gondolkozom, bármennyire is komfortos, és Istentől megáldott otthon az itteni, van nála jobb. Olyan, amit nem ember tervezett, nem emberi kéz formált, nincs hiányossága, hibája. Amit az Úr készít az Őt szeretőknek. Örökkévaló otthon. Mert az itthon előbb-utóbb elbomlik, de az az otthon, az égi, az örökkévaló sohasem múlik el.
Ma még itt dolgozom, testi otthonomon, a gyülekezetben, az egyházban, az országban, de miközben itthon vagyok, tudom, hogy „…az égi Hon lesz otthonom!”

E-mailen kaptam...

Nem tudom mi lesz a jövő.
Milyen lesz.
Félni, persze, hogy félünk.
Mert járatlan út.
És nem ismerjük.
De Isten tud rólunk.
Mindent tud.
És minden gondolatunkat, félelmünket ismeri.
Isten mindenki felől jót tervezett.
Bízzunk Istenben.
Sajnos az út, amit végig kell járni az nehéz.
Mindenkinek máshogy nehéz.
De Isten velünk van.
És bíznunk kell abban, hogy ez elég.
Hogy Ő elég erőt ad.
Bárcsak tudnánk mindenben amennyire csak rajtunk áll engedelmeskedni Neki.
Azt hiszem, akkor talán kicsit könnyebb lenne.

Lépésről-lépésre VII.

Gyermek? Áldás!
„Isten ajándéka a gyermek!” – olvashatjuk a jól ismert zsoltárban, és erre gondolva elképzelem az első emberpár ámulatát, amikor megszületett az első gyermek. Ezt megelőzően Ádám azt mondta Istennek, hogy nem talált magához illő segítőtársat. Isten mély álmot bocsátott reá, majd oldalbordáját kivéve formálta meg a hozzá illőt. Akkor már lelkesen mondja Ádám, hogy „Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.”. Majd megszületik az asszonyból való, a kettejükből való Kain, majd Ábel, majd Sét… Különös lehetett kettejük kapcsolata, a Nagy csodálkozás lehetett bennük, Éva testének változása, az “áldott állapot”, majd az első “kisember” megszületése láttán. Hogy van ez? Honnan érkezett? Ki ő?
Amikor gyermekeinket először megláttam, különös hála volt a szívemben. Akkoriban még nem volt apás-szülés, sőt először a kórházi fekete-fehér TV-n keresztül gyönyörködhettünkfeleségemmel, Erikával első gyermekünkben. Hála járta át a szívünk. Ő a miénk. Aztán két és fél évvel később újra: ő is a miénk. Isten két gyermekkel ajándékozott meg bennünket – huszonévvel ezelőtt. Azóta mindketten felnőttek, de felejthetetlen az első találkozások élménye.
Köszönöm az Úrnak, hogy megáldott velük. Hogy mint gyermekeket ránk bízta őket.
Sokszor kerestem gyermekeimmel való kapcsolatomban, hogy az Úr Jézus mire mondhatta, hogy “ha olyanok nem lesztek…”. És napról napra fedeztem fel, fedeztünk fel újabb és újabb csodákat. Az első fürdetésnél – kis testük tökéletességét, az első már összevillanó tekintetben a még beszéd nélküli élő kapcsolatot, első gügyögésüket, kezdő lépteiket, a kacagást és a sírást, az engedelmességet és a rosszalkodást…
Visszatekintve úgy látom, hogy nagyon gyorsan elrohant ez az idő. Mondom is minden kisgyermekes házaspárnak, hogy ízlelgessék, értékeljék minden nap örömét, amit kisgyermekeikkel tölthetnek, mert rohannak az órák, a napok, az évek. És soha nem térnek vissza.
Az Úr ajándéka a gyermek. Áldás! De vajon hogy viszonyultunk hozzájuk, hogy viselkedünk velük?
A gyermekbemutatási ünnepen jelképesen is az Úrra bízzuk. De ne feledjük, hogy Ő pedig ránk bízta. Segítségünkre van mindenben, de a feladatot nekünk kell elvégezni. Nekünk kell gondoskodni testi-lelki szükségleteikről, és a szülőnek kell nevelenie, felkészítenie az életre, a hívő életre. Miközben tanuljuk, hogy milyen a kisgyermek, felelősségünk, hogy milyen felnőtt válik belőle.
Visszatekintve – megalázódva köszönöm meg az Úrnak, hogy gyengeségeim ellenére is megtartotta családunkat, hogy gyermekeink felnőhettek. Hálás vagyok megtérésükért. Azért, hogy mint édesapa a bemerítőmedencében is foghattam a kezüket. Hogy Krisztusban testvérekké is lettünk. Hála legyen érte, értük az Úrnak!
Egy lépéssel visszább lépve azon gondolkozom, hogy mit jelenthettem szüleim számára? Nagyon szerettek – ezt tudom. De sokszor megszomorítottam őket, amikor engedetlen voltam, lázadó, okoskodó, indulatos kamasz. És mégis szerettek. Hála legyen érte!
Kedves Olvasó!
Ha most van kisgyermeked, akkor ülj le mellé gyakran, hogy gyönyörködj az Úr ajándékában. Ha elmosolyodik, legyen mosoly a szívedben, ha tágra nyitott szemekkel néz rád, adj neki értéket kincseidből. Jó szót, beszélgetést, közös játékot, kirándulást, ismeretet, és legfőképpen hitet. Úgy élj, hogy számára is kedves legyen az Úr Jézus Neve, Személye!
Ha gyermekeidre tekintve fájó emlékek jönnek elő benned, hidd el, hogy az Úr megkönyörül rajtad. Ha elrontottál valamit, másként tennéd – ha újra lehetne,ha kudarcnak éled meg a gyermeknevelést, hívd segítségül Őt, Jézust, imádkozz a Mennyei Atyához, hogy adjon erőt, hitet, reménységet, csodát!
Ha olvassák ez írást olyanok, akiknek még nincs gyermekük, kérlek titeket, hogy ne hallgassatok azokra, akik azt mondják, hogy nem érdemes gyermeket vállalni, hogy anyagilag nem kifizetődő, hogy ma már kezelhetetlen, nevelhetetlen gyermekek születnek.
Kétezer évvel ezelőtt egy „Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk”. Az ember-gyermek-testet ő is magára vállata. Azóta még hitelesebb az ősi zsoltár-ige: “Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zs 127,3-5)

Lépésről-lépésre VI.

Baptista vagyok…
Hitem, elhívásom, szolgálatom, életem Krisztus gyülekezetéhez köt. Lelki otthonra az Úr kegyelméből a baptista családban leltem.
Örülök, hogy ide tartozom.
Hitvallásunk a Biblia alapján áll. Ha elemzem hitvallásunk tételeit, azt kell látnom, hogy azonosulni tudok vele, hogy nem kell szégyellnem, magyarázkodnom, hiszen bibliai módon élve azonosulhatok testvéreimmel.
Gyülekezeti életünk a Bibliából megismerhető, követnivaló modelleket követi, mind a szervezeti élet, mind szolgálataink vonatkozásában. Sokfelé járva azt tapasztalom, hogy a baptisták szót értenek egymással ország- és világszerte. Befogadó közösség vagyunk.
A baptista istentisztelet kedves számomra. Az Ige van a középpontban, de megjelenik a bizonyságtételek, versek, zenei szolgálatok sora, és minden az Ige célbajutását segíti.
Énekeink kimondhatatlan kincsként vannak birtokunkban. És használjuk hétről hétre, így nem porosodnak be, de ha kell, akkor az újabb kor igényeinek megfelelő új énekekkel állunk elő. Így dicsőítjük Istent.
Az imaközösség áldása is közös kincsünk. Amikor egyakarattal tárjuk az Úr elé hálaadásunkat és kérésünket egyaránt.
Baptista és anabaptista őseinkre is hálaadással emlékezem. A vértanúkra, és a hosszabb időn át szolgálókra egyaránt. Talán nem túlzás, ha közöttük említem “Joánnész ho Báptisztész”, vagyis Bemerítő János testvért. Majd Hubmayer Baltazárt, Johann Gerhardt Onckent, Kornya Mihályt, Billy Graham testvért, és hosszan folytathatnám.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy használ bennünket a lelki szolgálat végzése mellett karitatív tevékenységekre is. Amikor óriásplakáton látom az út mellett a baptista nevet, azért imádkozom, hogy legyünk olyan jó baptisták, akik krisztusiak, Isten gyermekei, bibliások, hívők, akik a helyükön vannak.
Köszönöm az Úrnak, hogy ide tartozom, hogy itt bízott meg feladattal, felelősséggel, szolgálattal.

Lépésről-lépésre V.

Gyülekezet
Ha a gyülekezetre gondolok, megelevenednek előttem az emlékek. Sárguló képek mozdulnak meg, személyek, szavak, az általam megismert gyülekezetek hangulata frissül fel. Mintha ma lett volna. Mintha még most is hallatszana az igehirdetés, mondanánk a karácsonyi verset, mintha ott lennék.
Különös ajándéka Istennek a gyülekezet. A kihívottak áldott közössége. A sékfélékből összeálló egységes közösség. Az EGY ÚR mellett felsorakozók sokasága.
Milyen a jó gyülekezet?
Szeretném határozottan leszögezni, hogy Magyarországon nincs rossz baptista gyülekezet! Vannak gyülekezetek, amelyek betegséget hordoznak, amelyeket megkísértett a Sátán, amelyeknek gyógyulniuk kellene, de ahol hétről hétre hirdetik az evangéliumot, ahol közösség van, ahol az Úr áldásait megtapasztaljuk, az ajándék, azt értékelni kell, azért imádkozzunk, tegyünk, adjunk hálát.
Éltem kis gyülekezetben, és nagy közösségben egyaránt. Méret alapján sem mondanám jobbnak, vagy rosszabbnak a gyülekezetet. Falusi és városi, fővárosi gyülekezeteket látva ugyanezt mondom.
Isten ajándéka sokszínű. Az adott településen élőkből, az ott megtérőkből formálja a gyülekezetet, a „krisztustestet”. Nevét adja hozzá. Az Ő tulajdona. Az Ő alkotása.
Felmagasztosul a szememben a gyülekezet. Az Úr gyermekeinek tábora. Látszólag nagyon sokfélék, de sok közös értékük van. Egy az Úr, egy a hit, egy a bemerítés, egy-ségben élhetnek, mert EGY Lélekkel, a LÉLEKKEL itattattak meg.
Ezáltal kerül minden emberi társaság fölé a gyülekezet.
Amikor vasárnap reggel imaórán gyülekezünk, lassan mindenki a helyére kerül. Az egy Lélek megérinti szívünket, amely együtt dobban a többiekével.
És akkor… érezzük, hogy milyen jó örülni az örülőkkel! Mert vannak közöttünk, akik örülnek – velük mi is örülünk. Annak, hogy megszületett a gyermekük, felépült a házuk, munkát találtak, vagy éppen lecserélték az autójukat.
Azt is … érezzük, hogy együtt tudunk sírni a sírókkal (sőt, segíteni is nekik!). Azokkal, akiknek éppen meghalt valaki a szeretteik közül, akik nem tudják kifizetni adósságukat, elveszítették az állásukat, összetörték az autójukat, és sokáig folytathatnám.
Örülünk a gyülekezetben a megtérőkkel, mert látjuk, hogy Isten mit végzett az életükben.
Látogatónkat, vendégeinket örömmel fogadjuk. Néha nem értjük őket, hogy az általunk sokat kritizált gyülekezetben miért éreznek akkora szeretetet, az általunk rossznak tartott prédikációra miért térnek meg, hogy miért látnak annyi jót, annyi értéket.
E sorok leírása közben az jár folyton bennem, hogy szeretem a gyülekezetet. Az Úr gyülekezetét, amelybe engem is befogadott, ahol sok testvéremmel együtt otthont adott, ahol szolgálhatok. Az Úr is szereti a gyülekezetet. Azt is, amelynek én vagyok a tagja.
Én, a méltatlan, a kegyelemből élő, az Úr irgalmára utalt, a napi vezetésre kényszerült ember itt lehetek. Nem vagyok különb a többieknél. Az én hiányomat is Ő pótolja ki. A többiekét is. Alapvetően tökéletlenek vagyunk. Ő mégis megtisztított, felkészített.
Nekünk mondta, hogy induljunk el, az Ő Nevében missziózni. A szolgálatok sokfélesége állhat előttünk. Tennivaló bőven akad. Munkás is van szép számmal.
Itthon, vagyis a gyülekezetben egyeztethetjük szolgálatainkat, koordinálhatjuk. Vannak, akik indulnak, hogy vigyék a jó hírt. Vannak, akik segítenek a szükséges eszközös biztosításában, akik tapasztalataikkal támogatják az indulókat, és akik hűséges imádkozóként az Úr előtt vannak – értük.
És így könnyebb prédikálni, segíteni, missziózni.
Kedves Olvasóm! Szeretettel kérlek, gondold át, hogy milyen véleményed van a gyülekezetedről! Aztán kezdj el imádkozni magadért és a többiekért. Szeresd testvéreidet, értékeld őket, és meglátod ők is ugyanezt cselekszik veled!
E sorok olvasása után kérlek, köszönd meg Istennek azt a gyülekezet, ahol kisgyermekként éltél, ahol megtértél, ahol szolgálni kezdtél, ahol fájdalmak értek, ahol az Úr újra, meg újra kegyelmet adott neked, és ahol most élsz! Az Úr Gyüelekezetét!

Lépésről-lépésre IV.

Elhívás - elküldés
Isten rendelkezik a Földön élő emberek életével. Az Alkotó eldöntheti, hogy teremtményeivel mi a célja. Szabad akaratot ad, mégis feladatot bíz rájuk, olyan szolgálatot, amire alkalmassá tehet genetikailag, a családi körülmények segítségével, különleges képességek, vagy szorgalmas felkészülés, tanulás által.
Először egyedül Ő tudja, hogy mi a célja velünk. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr” (Jeremiás 29: 11.)
Aztán kijelenti az embernek is. „Így szólt hozzám az ÚR igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1, 4-5)
Isten Igéje végigkíséri az életemet. Ezzel a jeremiási Igével bemerítkezésem után egy héttel szólított meg, és azóta is hallom, tudom, hiszem, hogy elhívott a szolgálatra. Évek, hosszú évek teltek el, mire egyértelműen elindultam a lelkipásztori szolgálat útján. De ez az Ige mindig előttem van.
Sok szolgatársam elhívását ismerem. Vannak, akikkel együtt beszélgettünk, imádkoztunk az útkeresés időszakában, vagy későbbi harcaik között. Sok lelki testvéremről tudom, hogy Isten elhívta valamilyen szolgálatra. Alkalmassá tette, felkészítette, használja. Áldott eszközök az Úr kezében.
Az elhívottak, a küldöttek (az elhívás és elküldés itt nem ellenététes jelentésű) látszólag nem különböznek más emberektől. Mégis másként gondolkoznak, másként tesznek, másként élnek. Mert Isten vezeti őket, mert Róla szól az életük. Gyermekei lettek, és ezáltal a „vezérelt fiúság” (Róm 8,14) biztonságos, boldog állapotában élnek.
Különös lenne, ha egy fizikai jel lenne az Úr által elhívottakon. Ha így tudhatnánk, hogy kiket vezérel Isten Lelke. De nincs ilyen jel, nincs a külsőnkben különbség. Mégis van valami, ami egyértelművé teszi. Ha valaki élő hittel, az Ige szerint él, akkor látszik rajta, akkor felismerhető, akkor a „lelki” emberek tudják, tudhatják, hogy Isten szól, és cselekszik általa.
A világ nem ismeri fel. Jézust sem ismerték fel, pedig neki volt igazán hiteles küldetése.
A lényeg mégis az, hogy Aki elhívott, Ő hogy tekinthet ránk.
Kedves Olvasó! Téged vajon mikor, mire hívott el az Úr? Ott vagy-e a helyeden. Ő mozgatja-e életedet. Nem irányított bábként, hanem engedelmes gyermekeként cselekszed-e akaratát? Ott vagy-e, azt teszed-e? „Hová az Isten állított, Bizonnyal az a te helyed. Csak ott lehet ő pajzsod, Csak ott lehet mindig veled.” (Varga Gyuláné: A te helyed)
Isten nem magányos szolgákat hív el. Társakkal ajándékoz meg. Az elhívottak népes táborában egymást kiegészítve, szeretve, segítve élünk.
„Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. 28Ezek közül pedig némelyeket…” (1Kor 12,14.18.27.28)
Ha a helyemen vagyok, akkor működik Isten szándéka. Ha engedetlenkedem, akkor miattam csorbulhat a munka. Engem vár. Szüksége van rám. Fontosnak tart. Ő teremtett, Ő készített fel, Ő készített helyet nekem munkásai között.
Időnként Mennyei Gazdánk megállít, és megkérdez. Hol is tartunk? Hűek voltunk, vagyunk-e a kevésen? Mit bízhat ránk?
Ámulattal nézem a hangyák szervezettségét, a méhek szorgosságát, a vonuló madarak kitartását, és csodálom Jézus szeretetét, mert foglalkozik velünk, nem mondott le rólunk, egyengeti utunkat, és szükségesnek tartja szolgálatunkat.
Legyen neki hála ezért, és legyen odaszánt, engedelmes szolgáló életünk.
„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (1Pt 5,10-11)

Lépésről-lépésre III.

Döntés - megtérés
Személyes megtérésemről, hitrejutásomról írtam az elmúlt héten, most azonban tapasztalataim alapján szeretnék „hangosan” gondolkozni. Eddigi lelkipásztori szolgálatom bőséggel adott példákat, mi is a megtérés, az Úr Jézussal való személyes kapcsolat kialakulása.
A megtérés megfordulás, cél- és irányváltás. Először döntés a cél mellett, majd az irány meghatározása, ha kell megváltoztatása. Sok rossz irányba tartó ember érzi a szükségét, de képtelen megtenni.
Jó húsz éve már annak, amikor először nyugaton jártam, és egyedül jöttem hazafelé – valaki más autójával. Bécstől Hegyeshalom felé haladva tévedésből letértem az autópályáról. Megörültem, amikor visszajutottam rá, de nagyon döbbentem, amikor a kiírások azt mutatták, hogy éppen Bécs felé közeledek. Tudtam, hogy meg kell fordulnom. A cél helyes (a gondolatomban), de az irány, amerre haladok, ezzel ellentétes, így ha erre folytatom, soha nem érek haza. Valamit tennem kell. Megtérni! Megfordulni. És tapasztalatlanul kerestem, hogy is juthatnék át a túlsó oldalra, amelyen az autók a haza-felé haladnak. Vágyakoztam, hogy bár ott lennék már, de tennem is kellett érte. Találtam egy olyan lehajtót, ahol valahogy átjutottam, és egyszer csak már Magyarország felé robogtam. Láttam a táblákat, a kilométerköveket, és tudtam jó úton vagyok. A két évtized ellenére eleven bennem az érzés, az akkori megnyugvás, hogy habár még nem voltam otthon, de hazafelé tartok. Azóta is sokszor kellett már megfordulnom, de ez az első ilyen megtapasztalásom életre-szóló lett.
Arcok, sorsok, megtérések vannak előttem, akik lelki értelemben ugyanezt megélték. Gyermekek, ifjak, középkorúak és idősödő, vagy idős testvérek.
Döntés! Sok olyan emberrel találkoztam, aki döntött Jézus mellett, de soha nem követte, de nagyon sok olyannal is, aki az igazi irányváltást, a megtérést is megélte.
Nem lenne szabad a fogalmakat összekevernünk. Fiatal megtérő mondta el bizonyságtételében, hogy először megtért 87-ben, aztán 88-ban, majd 89-ben, 90-ben is, és most szeretne bemerítkezni.
Vajon melyik nevezhető megtérésnek? Az, amikor elkezdte követni is Jézust. Őt, Aki a jó irányban halad. Korábban szimpatizált vele. Átnézett a másik oldalra. Milyen jó az az irány, milyen értékes, milyen kívánatos, de …. maradt a régi úton.
Aki egyszer őszintén odaszánja magát Krisztus követésére, annak az élete gyökeresen megváltozik. Megfordul, megtér a rossz útról, és immár hazafelé tart.
Hasznosak a nagy döntésre hívások, de felelőtlenség megtérésnek nevezni a felfokozott hangulatban meghozott „döntést”, mert hiszen a megtérés csak elkezdődött, és a neheze ez után következik. De ehhez kell az elhatározás. Ha valaki döntött Jézus mellett, segítségre van szüksége a megtéréshez. Szabadítóra van szüksége, Aki megtisztítja elrontott életéből. Amikor az Úr Jézus a tanítványok lábát megmosta, „Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: "Uram, te mosod meg az én lábamat?" 7Jézus így válaszolt neki: "Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted." 8Péter így szólt hozzá: "Az én lábamat nem mosod meg soha." Jézus így válaszolt neki: "Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám." 9Simon Péter erre ezt mondta neki: "Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!" 10Jézus így szólt hozzá: "Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind."
Az Úr a mi Szabadítónk, aki úttá lett, hogy a széles úton, rossz irányban száguldók átjussanak a keskeny útra, a mennyei cél felé. Ő ad tisztulást a megigazulás fürdőjén keresztül. Megvált a kárhozattól, kifizeti büntetésünket. Betölt Szentlelkével, hogy megerősítsen, alkalmassá tegyen a szolgálatra.
Létfontosságú dönteni, megtérni, és naponként megtisztulni!
Kedves Olvasó! Vajon Te hol tartasz ezekben a napokban? Vágyakozol a jó után, de nem mered akarni, tenni?
Jöjj! Tedd meg az első lépést, és hozz életre szóló döntést. Akarj megfordulni, a jó irányba haladni! Aztán valóságosan fordulj meg, térj meg, fogadd el az Úr kegyelmének áradását, és engedelmeskedj az Úr Jézusnak a bemerítkezésben is, kövesd Őt a szolgálat útján, és végül érd el, nyerd el az örök életet!

Lépésről-lépésre II.

A hit

Lapozgatok a múltban. Keresem, hogy mikor is ébredtem hitre? Hogy jelent meg ez a csoda az életemben?

Talán nem botránkoztatom meg a kedves Olvasót, de nem tudom. Hívő családban felnövő gyermekként olyan magától értetődő volt, hogy hiszek. Másként is tehetnék? Kisgyermekként természetes volt, hogy imádkozom, hogy Bibliát olvasok, hogy imaházban vagyunk, hogy tudják rólam az osztálytársaim is, hogy hívő vagyok (afféle papgyerek). Nem volt kérdés számomra sohasem, hogy létezik-e Isten, hogy igaz-e a Biblia, hogy van örök élet és ítélet.
Mégis.
Volt egy pont, amikor a hit HIT-té érett bennem. Egy igekocka került elém. „Térj meg, mert….” – na akkor valami mást éreztem, mint addig! Mondhatni gyermek voltam még, hiszen alig múltam 14 éves. De ott, akkor hallottam először, hogy az igaz Biblia engem szólít meg, hogy a Szentlélek a gondolataimat birtokba veszi, hogy valami új kezdődött el. Aznap lett szörnyű kínná osztálytársaim káromkodó beszédének hallása. Emlékszem, hogy az iskolában, szünetben az udvar melyik pontján álltam, amikor először szinte fizikai fájdalomként éltem meg, hogy Istent szidják. Régen volt. 35 éve már ennek.
A hit az igazi megtérésen keresztül az elhíváshoz vezetett, engedelmességhez, elinduláshoz. Nagyszerű dolgokat éltem meg.
Segített a fájdalomban, a próbában, a gyászban is.
A hitetlenséggel viszont nehezen tudok mit kezdeni azóta is. Miért, hogy sokan nem fogadják el azt, ami, AKI számomra magától értetődő valóság. Más úton járnak, tagadják, támadják az Urat.
Ateista katonatársam jelenik meg előttem, aki a sokszor hallott provokációt mondta: „Ha Isten létezik, akkor itt, 5 percen belül sújtson le rám!”. Hogy magyaráztam neki, hogy nem jó úton jár, hogy ne képzelje, hogy Istennel szemben ő mondhat ki ítéletet, hajthatatlanul nem hitt, ítélete felé száguldva.
A hit kapaszkodó számomra. Hogy az Úr szól hozzám. Hallom a szavát. Sok éve hallott Igék elevenen élnek bennem, mert az Úr mondta. Vannak Igék, amelyeket ígéretként hordozok a szívemben, vannak bátorító, és figyelmeztető üzenetei az Úrnak. Néha mintha beporosodni látszanának, hiszen még nem teljesedtek, de tudom, hogy az Úr minden szava igaz. Néha megpróbálja a hitemet, enged összeroskadni, de felemel, és új erőt ad, bátorít a szolgálatra.
A hit küldetés! Továbbadhatom az Úr Igéjét, hiszen rám is bízta. Érdemem nincs. Kegyelméből választott ki, hívott el, erősített meg, küldött különféle szolgálati területekre, és tudom, hogy célja van velem. Amikor alkalomról-alkalomra szószékre állok, hiszem, hogy többről van szó, mint a látható, hallható valóság. Ha nem hinnék abban, hogy Isten jelen van az igehirdetésben, nem prédikálnék többet. Esztelen szócséplés lenne Nélküle az egész. De hit által tudom, hogy cselekszik. Hogy nem csak hozzám szólt, hanem üzenete eljut a gyülekezet tagjaihoz, az igehallgatókhoz is.
A hit bizalom! Imádságban az Úrhoz jöhetek. Mint gyermekkoromban szüleimhez futottam (Édesanyámhoz néha még ma is!), úgy jöhetek Hozzá! Megszólíthatom: Abbá Atyám! Elmondatom, hogy mi ért, hogy mi fáj, hogy minek örülök, hogy mit nem tudok megoldani, hogy mit nem bírok elviselni, hogy miben kell a segítsége, hol fogyott el a türelmem, és zakatolva, zaklatottan, zúgva kezdem, aztán megnyugszom. Mert „Jézus karjára bizton hajtom fejem le én…..”.
A hit hálaadást érlel a szívemben.
A hit gyakorlati tapasztalat.
Próbálhatom definiálni, de akinek nincs, nem fogja fel. Ha valaki a bennszülötteknek, akik még az elektromos áramot sem ismerik, a számítógépről kezdene beszélni, semmit nem értenének belőle. De, ha megmutatná, kezükbe adná a billentyűzetet, az egeret, hamar ráéreznének, hogy miről is van szó.
Olyan szívesen adnék hitetlen embertársaimnak hitet. De nem tudok mást tenni, mint beszélni Jézusról, mint megfeszítettről, mint feltámadott Úrról, a Megváltómról.
Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így van megírva: "Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!" Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, ahogyan Ézsaiás mondja: "Uram, ki hitt a mi beszédünknek?" A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által. (Róma 10,14-17)

Lépésről-lépésre I.

Kedves Olvasó!
Még a 2010. év első heteit éljük, így van okunk újra visszatekinteni, és eközben figyelmünket előre is irányítani. Szemezgetni az elmúlt év áldásai között, és melléállítani saját munkánkat, akaratunkat, erőnket, és röjönnünk, hogy Isten kegyelme, támogató szeretete sokkal inkább jelen volt az életünkben, mint ahogy azt előre elképzelhettük.
Szeretném, ha a következő hetekben együtt nyitnánk be Isten áldásainak, csodálatos lelki kincstárába, hogy szemügyre vegyük, miket kaptunk, éltünk meg, eddig. A múlt alapján tudhatjuk, hogy mire számíthatunk, és mit kell „hozzátennünk” a kapott, a hozott alaphoz.
Soha nem érezhetjük úgy, hogy mindent tudunk, de életünk állomásainál megcsendesedve újragondolhatjuk, hogy kik is vagyunk, „mivégre” vagyunk itt a világban, és vajon még meddig? Hogy hasznosíthatjuk a megszerzett tapasztalatokat, mit, mennyit, és hogy adhatunk át az utánunk jövőknek?
Kezdődő sorozatom nem titkolt motivációja, hogy én magam is számot vessek.
30 esztendeje lesz idén nyáron, hogy édesapám, - Mészáros Sándor, akkor mátészalkai lelkipásztor - befejezte földi életútját, szolgálatát. Szolgálati úton, Géberjénből Csenger felé indulva szólította haza az Úr. Annyi idősen halt meg, amennyi én mostanában vagyok. Akkor,édesapám temetésén Páth Géza bácsi a szemembe nézve megerősítő szeretettel mondta: „A testvérnek folytatnia kell a szolgálatot!”.
Akkor, 20 esztendősen már teológusjelöltként voltam katona, és tanulgattam, hogy mit is jelent Krisztus katonájának lenni. Mit jelent a szolgálat, a közösség, az ökumené, a szabadság.
Mi minden történt azóta?
Ezek közül fogok szemezgetni. Amit a saját életemben tapasztaltam meg, és amit másokkal való beszélgetésben, lelkigondozások során éltem át.
Ha nem lenne már több időm itt a Földön, mit hagynék hátra?
Hiszem, hogy sok időm van még, hiszen végtelen tennivalót látok magam előtt, de vajon hogy tudom értékelni, hasznosítani az eddig megtapasztaltakat?
Amint nyitogatom a lelki kincsesládákat, testvérek jelennek meg előttem. Látok megtérőket, akik őszinte szívvel imádkoztak szabadulásért, és az Úr megadta a bocsánatot. Elém lép a múltból sok terhet hordozó testvérem, akivel együtt imádkoztunk, és kerestük a kiutat, az erőforrást. Válságba jutott életek, kapcsolatok, amelyeket az Úr helyrehozott. Szenvedélyek rabságában élők, akik megszabadultak, megvigasztalódott gyászolók, és sorolhatnám. De látom azokat is, őket is, akik szomorúak maradtak, megkötözöttek, rabságuk nem szűnt meg, fájdalmuk nem múlt el, nem oldódott fel, Akiknek nem tudtam segíteni. Próbáltam „emberük” lenni, de sikertelenül. Vajon mi volt az oka az eredménynek, és az eredménytelenségnek? A számvetés, a konkrét, de soha nem beazonosítható módon felvetett témák módot adnak majd ezek elemzésére is.
Gyülekezetek sokasága tárul elém. Kicsinyek, és nagyobb létszámúak. Olyanok, amelyek megpróbáltatásokat éltek meg, és amelyek „virágkoruk” megélése közben voltak, vannak előttem. Milyen győzelmes ünnepeken vehettem részt, amikor fehérruhások sokaságával jöhettünk az Úr elé, vagy jubileumi ünnepeken, amelyek a visszatekintésben nem győztek elősorolni az Úr csodadolgait, amikor egy-egy hálaadónapon áradt a hálaokok folyama – megállíthatatlanul. De emlékezem feszült megbeszélésekre elöljáróságokkal, gyülekezetekkel, amikor nagyon nagy szeretettel, de keményen kellett megfogalmazni, és kimondani véleményt. Volt, hogy helyreállt a rend, és volt, hogy szakadás lett belőle.
Miért? Miért éppen arra ment, megy az út, a nehéz út, a véges út ezen a földön?
Mintha a Végtelen átszőné a végest, a göröngyökkel, buktatókkal telit az út, az Út, Jézus Krisztus. Vele nézzünk végig életünkön. Ha meglátjuk csodáit, és felismerjük méltatlanságunkat, a helyünkön lehetünk. És úgy indulunk tovább, hogy tapasztalataink birtokában kimondhatjuk: „Mindenre ’volt-van-lesz’ erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít!”
Mészáros Kornél

Boldog Új Évet!

Idén jövőre van

„Hátha terem – jövőre?” Halljuk az Igét évtizedek óta. És megnyugszunk, hogy a „jövőre” soha sem érhető el! Igaz ez?

Szeretném tudatni a kedves Olvasóval, hogy idén jövőre van. Megszokott elodázásainknak véget kell érni! A vincellér a tegnap mondott mondatát, miszerint „Hátha terem jövőre”, az új év első napjain már így hallhatjuk: „Teremnie kell idén, mert ha nem…”.

Ma reggel kimentem a hólepellel borított kertbe.
Az utca felé eső részen dísznövények pompáznak. Örökzöldek. Fenyők, tuják, ciprusok – életteliek. Kimagaslik a nyír, a fodrosfűz, de a nyári növekedési verseny győztese mégis a tűlevelű fenyő. Ám mindez étkezési szempontból haszontalan.
A gyümölcsöskert felé fordulva más érzéseim vannak. A sor legvégéről tekintélyt-parancsolóan néz rám a nagy diófa. Mintha emlékeztetne, hogy idén is jóltartott bennünket. Gyorsabbra veszem a szemlélődést és megjelenik lelki szemeim előtt a nyári, őszi kép. Amikor cseresznyét, meggyet, szilvát, barackot, ribizlit, egrest, szőlőt és egyebeket szedtünk.
Magunk telepítettük az összes fát. Jogom van kivágni, vagy meghagyni
Van olyan gyümölcsfánk, amelyet 2010-ben ki fogok vágni. Mert nem jó gyümölcsöt terem! Íze, használhatósága csaknem nulla.
Van olyan, amit újra megtrágyázok, öntözgetjük, hogy hátha. Mert hiszen amit termett, az finom volt – de nagyon kevés. Értékelhetetlenül kevés.
Van olyan csemete, amit néhány napja ültettem el. Szolgatársamtól kaptam egy fügefát. Vajon hogy él meg nálunk? Tavasszal érdeklődve nézem majd a leveleit, és várom, hogy mikor, melyik „jövőre” lesz bő termése.
Hatalom van a kezemben. Dönthetek gyümölcsfák sorsáról. De hiszen mindet szeretem. Gyönyörködöm bennük és várom, hogy teremjenek.
Visszajövök Bibliám mellé, és újraolvasom az Úr Jézus szavait. "Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki." (Lk 13,6-9).

Végül még egy szomorú kert élményemről. Volt egy gyönyörű barackfánk. Nagyon finom „kajszi” termett rajta. Megbetegedett, és lassan kiszáradt. Nagyon elszomorodtam. Aztán elkezdett gyökérről hajtani, de mint kiderült a vad alany élte túl a nemes fát, és terjeszkedni kezdett. Az óember kiirthatatlan valósága akart teret nyerni. Ki kellett ásni, megtisztítani a földet tőle.

Mennyei Gazdánk végigjárja gyümölcsöskertjét ma is. Bizakodva keresi gyümölcseinket. Az Olvasók között vannak hosszú hívő múlttal élők, olyanok, akik élete most fordulhat termőre, és vannak facsemeték. Mindenkitől lehetőségei, adottságai szerint vár az Úr termést, vagy életet!

Ebben az évben újra szánjuk oda magunkat Istennek! Még kaptunk egy új lehetőséget az új esztendőben. Az Úr szőlőskertjében a helyünk, Ő gondoskodik rólunk, és megtartó szeretetével vesz körül.

Hidd el! Tudsz teremni ebben az évben, tudsz gyümölcsöző életet élni, tudsz örömöt szerezni életed urának, Jézus Krisztusnak! Ámen, úgy legyen!

Békehírnök - 2010.01.03.