Lépésről-lépésre I.

Kedves Olvasó!
Még a 2010. év első heteit éljük, így van okunk újra visszatekinteni, és eközben figyelmünket előre is irányítani. Szemezgetni az elmúlt év áldásai között, és melléállítani saját munkánkat, akaratunkat, erőnket, és röjönnünk, hogy Isten kegyelme, támogató szeretete sokkal inkább jelen volt az életünkben, mint ahogy azt előre elképzelhettük.
Szeretném, ha a következő hetekben együtt nyitnánk be Isten áldásainak, csodálatos lelki kincstárába, hogy szemügyre vegyük, miket kaptunk, éltünk meg, eddig. A múlt alapján tudhatjuk, hogy mire számíthatunk, és mit kell „hozzátennünk” a kapott, a hozott alaphoz.
Soha nem érezhetjük úgy, hogy mindent tudunk, de életünk állomásainál megcsendesedve újragondolhatjuk, hogy kik is vagyunk, „mivégre” vagyunk itt a világban, és vajon még meddig? Hogy hasznosíthatjuk a megszerzett tapasztalatokat, mit, mennyit, és hogy adhatunk át az utánunk jövőknek?
Kezdődő sorozatom nem titkolt motivációja, hogy én magam is számot vessek.
30 esztendeje lesz idén nyáron, hogy édesapám, - Mészáros Sándor, akkor mátészalkai lelkipásztor - befejezte földi életútját, szolgálatát. Szolgálati úton, Géberjénből Csenger felé indulva szólította haza az Úr. Annyi idősen halt meg, amennyi én mostanában vagyok. Akkor,édesapám temetésén Páth Géza bácsi a szemembe nézve megerősítő szeretettel mondta: „A testvérnek folytatnia kell a szolgálatot!”.
Akkor, 20 esztendősen már teológusjelöltként voltam katona, és tanulgattam, hogy mit is jelent Krisztus katonájának lenni. Mit jelent a szolgálat, a közösség, az ökumené, a szabadság.
Mi minden történt azóta?
Ezek közül fogok szemezgetni. Amit a saját életemben tapasztaltam meg, és amit másokkal való beszélgetésben, lelkigondozások során éltem át.
Ha nem lenne már több időm itt a Földön, mit hagynék hátra?
Hiszem, hogy sok időm van még, hiszen végtelen tennivalót látok magam előtt, de vajon hogy tudom értékelni, hasznosítani az eddig megtapasztaltakat?
Amint nyitogatom a lelki kincsesládákat, testvérek jelennek meg előttem. Látok megtérőket, akik őszinte szívvel imádkoztak szabadulásért, és az Úr megadta a bocsánatot. Elém lép a múltból sok terhet hordozó testvérem, akivel együtt imádkoztunk, és kerestük a kiutat, az erőforrást. Válságba jutott életek, kapcsolatok, amelyeket az Úr helyrehozott. Szenvedélyek rabságában élők, akik megszabadultak, megvigasztalódott gyászolók, és sorolhatnám. De látom azokat is, őket is, akik szomorúak maradtak, megkötözöttek, rabságuk nem szűnt meg, fájdalmuk nem múlt el, nem oldódott fel, Akiknek nem tudtam segíteni. Próbáltam „emberük” lenni, de sikertelenül. Vajon mi volt az oka az eredménynek, és az eredménytelenségnek? A számvetés, a konkrét, de soha nem beazonosítható módon felvetett témák módot adnak majd ezek elemzésére is.
Gyülekezetek sokasága tárul elém. Kicsinyek, és nagyobb létszámúak. Olyanok, amelyek megpróbáltatásokat éltek meg, és amelyek „virágkoruk” megélése közben voltak, vannak előttem. Milyen győzelmes ünnepeken vehettem részt, amikor fehérruhások sokaságával jöhettünk az Úr elé, vagy jubileumi ünnepeken, amelyek a visszatekintésben nem győztek elősorolni az Úr csodadolgait, amikor egy-egy hálaadónapon áradt a hálaokok folyama – megállíthatatlanul. De emlékezem feszült megbeszélésekre elöljáróságokkal, gyülekezetekkel, amikor nagyon nagy szeretettel, de keményen kellett megfogalmazni, és kimondani véleményt. Volt, hogy helyreállt a rend, és volt, hogy szakadás lett belőle.
Miért? Miért éppen arra ment, megy az út, a nehéz út, a véges út ezen a földön?
Mintha a Végtelen átszőné a végest, a göröngyökkel, buktatókkal telit az út, az Út, Jézus Krisztus. Vele nézzünk végig életünkön. Ha meglátjuk csodáit, és felismerjük méltatlanságunkat, a helyünkön lehetünk. És úgy indulunk tovább, hogy tapasztalataink birtokában kimondhatjuk: „Mindenre ’volt-van-lesz’ erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít!”
Mészáros Kornél