Lépésről lépésre X.

Életben maradni!

Nékem az élet Krisztus – halljuk Pál apostol szavait, és az Ige énekfeldolgozását. Így ha életről beszélünk, vissza kell térnünk a kezdetekhez, és az Élet Forrásától kell vezetést kérnünk.
Az Örökkévalótól. Milyen gazdag név ez. Öröktől fogva, mindörökké. Az Ő élete jelen volt akkor is, amikor semmi egyéb nem létezett a mostani világból, és jelen lesz akkor is, ha már mindent elsodor az enyészet.
Isten úgy döntött, hogy szeretetéből embert teremt. És az embertestbe saját Lelkéből fúj, hogy az embernek élő lelke legyen. Teremtője ajándékaként.
Ez az élet jelentik meg újra és újra az emberben.
És ez az élet válik mulandóvá a Földön. Amikor Kain gyilkos indulattal (akkor még nem tudhatta, hogy az ember megölhető) megy neki Ábelnek, bekövetkezik az első halál. Nem mozdul többé a test. Visszavonhatatlan, visszafordíthatatlan dolog történt.
És megtanulják, és tudják, hogy elvégezett dolog, hogy az emberek meghalnak. Hogy mindenki meghal. Ki fiatalon, ki idős korában. Természetes halállal, vagy erőszakosan.
2000 éve, az idők teljességében született egy gyermek. Egy gyermek, akinek emberteste volt, aki Emberfia, mégis Isten Fia.
Jézus gyermekkoráról kevés információnk van. Olyan élete lehetett, mint kortársainak. Lehetett lázas beteg, szülei aggódhattak érte, sírt, éhes volt, és fájdalmakat is érzett. Mégis, egy különös ígéret van mellette. Isten kijelentette akaratát, hogy Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. És mi mindenből még emellett?
Amikor az Úr Jézus szavait olvassuk, tetteit szemléljük, megértjük, hogy sokkal többről van szó. Hiszen előtte nem tornyosul áthatolhatatlan falként a halál – miközben testének meg kell halnia.
Amikor Nain városból szomorú menet tart a temető felé – nem is gondolják, hogy Jézus megváltoztathatja a sokezer éves tapasztalatot, és örvendező menetként mehetnek vissza. Jairus leánya már nem gyógyítható, meghalt. És szülei boldogan kapják vissza a sirítóasszonyok gyűrűjében leányukat, mert Jézus életet teremt. Lázár negyedik napja halott. Bepólyálva fekszik a sírban. És Jézus megszólítja. Gyere ki! És a „halott” - illetve nem halott, hiszen jön - engedelmeskedik a parancsnak.
És hangzik a prédikáció közben: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él.” Hosszan sorolhatnánk Urunk kedves szavait, amelyek számunkra is reményt adnak.
És hiteles a szó, hiszen csoda, tett követi.
Arról is beszélt tanítványainak, hogy az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, bűnösök kezére adatik, meghal, de harmadnapra feltámad.
Az ÉLET meghal? Hogy történhet ez? Sok küzdelmes belső harc következik pedig az örömhír elhangzott. FELTÁMAD!
Aztán elindul a halál felé. Az erőszakos halál felé. Töviskorona, korbács, kegyetlen, embertelen vallatási módszerek, kínzások. És az Élet földi élete gyengül. Keresztre feszítik a Golgotán, és engedi, megadja, odaadja magát.
És monumentális jelenségek közepette hasad a templom kárpitja, és sok elhunyt szentnek feltámad a teste, akik bemennek a szent városba, és megjelennek sokaknak. Mintha ajtó tárulna, közeledne az élet, az örök élet, mintha már összeérne a mulandó és az örökkévaló élet, hogy mindenki higgyen Jézusban. De Ő meghalt. Hogy biztosan legyenek a dolgukban a rómaiak, hiszen „jó munkát” kellett végezniük, egy gyakorlott mozdulattal szíven szúrták az Életet. Hogy biztos legyen a halála. Jegyzőkönyvezhetően.
Aztán gondosan eltemetíik, őrzik.
De! Az élet nem szorítható bele a halál béklyójába. Nincs olyan páncél, amely fogva tarthatná Őt.
Messze már a szomorúság, hiszen feltámadt az Úr!
Valóban Ő az Élet. És minden ígérete igaz.
Akkor és ott, most és itt is!
Benne hinni, Őt követni, engedelmesen szolgálni – ez a feladatunk.
Az Életben maradva örökké élni!