Lépésről-lépésre V.

Gyülekezet
Ha a gyülekezetre gondolok, megelevenednek előttem az emlékek. Sárguló képek mozdulnak meg, személyek, szavak, az általam megismert gyülekezetek hangulata frissül fel. Mintha ma lett volna. Mintha még most is hallatszana az igehirdetés, mondanánk a karácsonyi verset, mintha ott lennék.
Különös ajándéka Istennek a gyülekezet. A kihívottak áldott közössége. A sékfélékből összeálló egységes közösség. Az EGY ÚR mellett felsorakozók sokasága.
Milyen a jó gyülekezet?
Szeretném határozottan leszögezni, hogy Magyarországon nincs rossz baptista gyülekezet! Vannak gyülekezetek, amelyek betegséget hordoznak, amelyeket megkísértett a Sátán, amelyeknek gyógyulniuk kellene, de ahol hétről hétre hirdetik az evangéliumot, ahol közösség van, ahol az Úr áldásait megtapasztaljuk, az ajándék, azt értékelni kell, azért imádkozzunk, tegyünk, adjunk hálát.
Éltem kis gyülekezetben, és nagy közösségben egyaránt. Méret alapján sem mondanám jobbnak, vagy rosszabbnak a gyülekezetet. Falusi és városi, fővárosi gyülekezeteket látva ugyanezt mondom.
Isten ajándéka sokszínű. Az adott településen élőkből, az ott megtérőkből formálja a gyülekezetet, a „krisztustestet”. Nevét adja hozzá. Az Ő tulajdona. Az Ő alkotása.
Felmagasztosul a szememben a gyülekezet. Az Úr gyermekeinek tábora. Látszólag nagyon sokfélék, de sok közös értékük van. Egy az Úr, egy a hit, egy a bemerítés, egy-ségben élhetnek, mert EGY Lélekkel, a LÉLEKKEL itattattak meg.
Ezáltal kerül minden emberi társaság fölé a gyülekezet.
Amikor vasárnap reggel imaórán gyülekezünk, lassan mindenki a helyére kerül. Az egy Lélek megérinti szívünket, amely együtt dobban a többiekével.
És akkor… érezzük, hogy milyen jó örülni az örülőkkel! Mert vannak közöttünk, akik örülnek – velük mi is örülünk. Annak, hogy megszületett a gyermekük, felépült a házuk, munkát találtak, vagy éppen lecserélték az autójukat.
Azt is … érezzük, hogy együtt tudunk sírni a sírókkal (sőt, segíteni is nekik!). Azokkal, akiknek éppen meghalt valaki a szeretteik közül, akik nem tudják kifizetni adósságukat, elveszítették az állásukat, összetörték az autójukat, és sokáig folytathatnám.
Örülünk a gyülekezetben a megtérőkkel, mert látjuk, hogy Isten mit végzett az életükben.
Látogatónkat, vendégeinket örömmel fogadjuk. Néha nem értjük őket, hogy az általunk sokat kritizált gyülekezetben miért éreznek akkora szeretetet, az általunk rossznak tartott prédikációra miért térnek meg, hogy miért látnak annyi jót, annyi értéket.
E sorok leírása közben az jár folyton bennem, hogy szeretem a gyülekezetet. Az Úr gyülekezetét, amelybe engem is befogadott, ahol sok testvéremmel együtt otthont adott, ahol szolgálhatok. Az Úr is szereti a gyülekezetet. Azt is, amelynek én vagyok a tagja.
Én, a méltatlan, a kegyelemből élő, az Úr irgalmára utalt, a napi vezetésre kényszerült ember itt lehetek. Nem vagyok különb a többieknél. Az én hiányomat is Ő pótolja ki. A többiekét is. Alapvetően tökéletlenek vagyunk. Ő mégis megtisztított, felkészített.
Nekünk mondta, hogy induljunk el, az Ő Nevében missziózni. A szolgálatok sokfélesége állhat előttünk. Tennivaló bőven akad. Munkás is van szép számmal.
Itthon, vagyis a gyülekezetben egyeztethetjük szolgálatainkat, koordinálhatjuk. Vannak, akik indulnak, hogy vigyék a jó hírt. Vannak, akik segítenek a szükséges eszközös biztosításában, akik tapasztalataikkal támogatják az indulókat, és akik hűséges imádkozóként az Úr előtt vannak – értük.
És így könnyebb prédikálni, segíteni, missziózni.
Kedves Olvasóm! Szeretettel kérlek, gondold át, hogy milyen véleményed van a gyülekezetedről! Aztán kezdj el imádkozni magadért és a többiekért. Szeresd testvéreidet, értékeld őket, és meglátod ők is ugyanezt cselekszik veled!
E sorok olvasása után kérlek, köszönd meg Istennek azt a gyülekezet, ahol kisgyermekként éltél, ahol megtértél, ahol szolgálni kezdtél, ahol fájdalmak értek, ahol az Úr újra, meg újra kegyelmet adott neked, és ahol most élsz! Az Úr Gyüelekezetét!

Lépésről-lépésre IV.

Elhívás - elküldés
Isten rendelkezik a Földön élő emberek életével. Az Alkotó eldöntheti, hogy teremtményeivel mi a célja. Szabad akaratot ad, mégis feladatot bíz rájuk, olyan szolgálatot, amire alkalmassá tehet genetikailag, a családi körülmények segítségével, különleges képességek, vagy szorgalmas felkészülés, tanulás által.
Először egyedül Ő tudja, hogy mi a célja velünk. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr” (Jeremiás 29: 11.)
Aztán kijelenti az embernek is. „Így szólt hozzám az ÚR igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1, 4-5)
Isten Igéje végigkíséri az életemet. Ezzel a jeremiási Igével bemerítkezésem után egy héttel szólított meg, és azóta is hallom, tudom, hiszem, hogy elhívott a szolgálatra. Évek, hosszú évek teltek el, mire egyértelműen elindultam a lelkipásztori szolgálat útján. De ez az Ige mindig előttem van.
Sok szolgatársam elhívását ismerem. Vannak, akikkel együtt beszélgettünk, imádkoztunk az útkeresés időszakában, vagy későbbi harcaik között. Sok lelki testvéremről tudom, hogy Isten elhívta valamilyen szolgálatra. Alkalmassá tette, felkészítette, használja. Áldott eszközök az Úr kezében.
Az elhívottak, a küldöttek (az elhívás és elküldés itt nem ellenététes jelentésű) látszólag nem különböznek más emberektől. Mégis másként gondolkoznak, másként tesznek, másként élnek. Mert Isten vezeti őket, mert Róla szól az életük. Gyermekei lettek, és ezáltal a „vezérelt fiúság” (Róm 8,14) biztonságos, boldog állapotában élnek.
Különös lenne, ha egy fizikai jel lenne az Úr által elhívottakon. Ha így tudhatnánk, hogy kiket vezérel Isten Lelke. De nincs ilyen jel, nincs a külsőnkben különbség. Mégis van valami, ami egyértelművé teszi. Ha valaki élő hittel, az Ige szerint él, akkor látszik rajta, akkor felismerhető, akkor a „lelki” emberek tudják, tudhatják, hogy Isten szól, és cselekszik általa.
A világ nem ismeri fel. Jézust sem ismerték fel, pedig neki volt igazán hiteles küldetése.
A lényeg mégis az, hogy Aki elhívott, Ő hogy tekinthet ránk.
Kedves Olvasó! Téged vajon mikor, mire hívott el az Úr? Ott vagy-e a helyeden. Ő mozgatja-e életedet. Nem irányított bábként, hanem engedelmes gyermekeként cselekszed-e akaratát? Ott vagy-e, azt teszed-e? „Hová az Isten állított, Bizonnyal az a te helyed. Csak ott lehet ő pajzsod, Csak ott lehet mindig veled.” (Varga Gyuláné: A te helyed)
Isten nem magányos szolgákat hív el. Társakkal ajándékoz meg. Az elhívottak népes táborában egymást kiegészítve, szeretve, segítve élünk.
„Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. 28Ezek közül pedig némelyeket…” (1Kor 12,14.18.27.28)
Ha a helyemen vagyok, akkor működik Isten szándéka. Ha engedetlenkedem, akkor miattam csorbulhat a munka. Engem vár. Szüksége van rám. Fontosnak tart. Ő teremtett, Ő készített fel, Ő készített helyet nekem munkásai között.
Időnként Mennyei Gazdánk megállít, és megkérdez. Hol is tartunk? Hűek voltunk, vagyunk-e a kevésen? Mit bízhat ránk?
Ámulattal nézem a hangyák szervezettségét, a méhek szorgosságát, a vonuló madarak kitartását, és csodálom Jézus szeretetét, mert foglalkozik velünk, nem mondott le rólunk, egyengeti utunkat, és szükségesnek tartja szolgálatunkat.
Legyen neki hála ezért, és legyen odaszánt, engedelmes szolgáló életünk.
„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (1Pt 5,10-11)

Lépésről-lépésre III.

Döntés - megtérés
Személyes megtérésemről, hitrejutásomról írtam az elmúlt héten, most azonban tapasztalataim alapján szeretnék „hangosan” gondolkozni. Eddigi lelkipásztori szolgálatom bőséggel adott példákat, mi is a megtérés, az Úr Jézussal való személyes kapcsolat kialakulása.
A megtérés megfordulás, cél- és irányváltás. Először döntés a cél mellett, majd az irány meghatározása, ha kell megváltoztatása. Sok rossz irányba tartó ember érzi a szükségét, de képtelen megtenni.
Jó húsz éve már annak, amikor először nyugaton jártam, és egyedül jöttem hazafelé – valaki más autójával. Bécstől Hegyeshalom felé haladva tévedésből letértem az autópályáról. Megörültem, amikor visszajutottam rá, de nagyon döbbentem, amikor a kiírások azt mutatták, hogy éppen Bécs felé közeledek. Tudtam, hogy meg kell fordulnom. A cél helyes (a gondolatomban), de az irány, amerre haladok, ezzel ellentétes, így ha erre folytatom, soha nem érek haza. Valamit tennem kell. Megtérni! Megfordulni. És tapasztalatlanul kerestem, hogy is juthatnék át a túlsó oldalra, amelyen az autók a haza-felé haladnak. Vágyakoztam, hogy bár ott lennék már, de tennem is kellett érte. Találtam egy olyan lehajtót, ahol valahogy átjutottam, és egyszer csak már Magyarország felé robogtam. Láttam a táblákat, a kilométerköveket, és tudtam jó úton vagyok. A két évtized ellenére eleven bennem az érzés, az akkori megnyugvás, hogy habár még nem voltam otthon, de hazafelé tartok. Azóta is sokszor kellett már megfordulnom, de ez az első ilyen megtapasztalásom életre-szóló lett.
Arcok, sorsok, megtérések vannak előttem, akik lelki értelemben ugyanezt megélték. Gyermekek, ifjak, középkorúak és idősödő, vagy idős testvérek.
Döntés! Sok olyan emberrel találkoztam, aki döntött Jézus mellett, de soha nem követte, de nagyon sok olyannal is, aki az igazi irányváltást, a megtérést is megélte.
Nem lenne szabad a fogalmakat összekevernünk. Fiatal megtérő mondta el bizonyságtételében, hogy először megtért 87-ben, aztán 88-ban, majd 89-ben, 90-ben is, és most szeretne bemerítkezni.
Vajon melyik nevezhető megtérésnek? Az, amikor elkezdte követni is Jézust. Őt, Aki a jó irányban halad. Korábban szimpatizált vele. Átnézett a másik oldalra. Milyen jó az az irány, milyen értékes, milyen kívánatos, de …. maradt a régi úton.
Aki egyszer őszintén odaszánja magát Krisztus követésére, annak az élete gyökeresen megváltozik. Megfordul, megtér a rossz útról, és immár hazafelé tart.
Hasznosak a nagy döntésre hívások, de felelőtlenség megtérésnek nevezni a felfokozott hangulatban meghozott „döntést”, mert hiszen a megtérés csak elkezdődött, és a neheze ez után következik. De ehhez kell az elhatározás. Ha valaki döntött Jézus mellett, segítségre van szüksége a megtéréshez. Szabadítóra van szüksége, Aki megtisztítja elrontott életéből. Amikor az Úr Jézus a tanítványok lábát megmosta, „Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: "Uram, te mosod meg az én lábamat?" 7Jézus így válaszolt neki: "Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted." 8Péter így szólt hozzá: "Az én lábamat nem mosod meg soha." Jézus így válaszolt neki: "Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám." 9Simon Péter erre ezt mondta neki: "Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!" 10Jézus így szólt hozzá: "Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind."
Az Úr a mi Szabadítónk, aki úttá lett, hogy a széles úton, rossz irányban száguldók átjussanak a keskeny útra, a mennyei cél felé. Ő ad tisztulást a megigazulás fürdőjén keresztül. Megvált a kárhozattól, kifizeti büntetésünket. Betölt Szentlelkével, hogy megerősítsen, alkalmassá tegyen a szolgálatra.
Létfontosságú dönteni, megtérni, és naponként megtisztulni!
Kedves Olvasó! Vajon Te hol tartasz ezekben a napokban? Vágyakozol a jó után, de nem mered akarni, tenni?
Jöjj! Tedd meg az első lépést, és hozz életre szóló döntést. Akarj megfordulni, a jó irányba haladni! Aztán valóságosan fordulj meg, térj meg, fogadd el az Úr kegyelmének áradását, és engedelmeskedj az Úr Jézusnak a bemerítkezésben is, kövesd Őt a szolgálat útján, és végül érd el, nyerd el az örök életet!

Lépésről-lépésre II.

A hit

Lapozgatok a múltban. Keresem, hogy mikor is ébredtem hitre? Hogy jelent meg ez a csoda az életemben?

Talán nem botránkoztatom meg a kedves Olvasót, de nem tudom. Hívő családban felnövő gyermekként olyan magától értetődő volt, hogy hiszek. Másként is tehetnék? Kisgyermekként természetes volt, hogy imádkozom, hogy Bibliát olvasok, hogy imaházban vagyunk, hogy tudják rólam az osztálytársaim is, hogy hívő vagyok (afféle papgyerek). Nem volt kérdés számomra sohasem, hogy létezik-e Isten, hogy igaz-e a Biblia, hogy van örök élet és ítélet.
Mégis.
Volt egy pont, amikor a hit HIT-té érett bennem. Egy igekocka került elém. „Térj meg, mert….” – na akkor valami mást éreztem, mint addig! Mondhatni gyermek voltam még, hiszen alig múltam 14 éves. De ott, akkor hallottam először, hogy az igaz Biblia engem szólít meg, hogy a Szentlélek a gondolataimat birtokba veszi, hogy valami új kezdődött el. Aznap lett szörnyű kínná osztálytársaim káromkodó beszédének hallása. Emlékszem, hogy az iskolában, szünetben az udvar melyik pontján álltam, amikor először szinte fizikai fájdalomként éltem meg, hogy Istent szidják. Régen volt. 35 éve már ennek.
A hit az igazi megtérésen keresztül az elhíváshoz vezetett, engedelmességhez, elinduláshoz. Nagyszerű dolgokat éltem meg.
Segített a fájdalomban, a próbában, a gyászban is.
A hitetlenséggel viszont nehezen tudok mit kezdeni azóta is. Miért, hogy sokan nem fogadják el azt, ami, AKI számomra magától értetődő valóság. Más úton járnak, tagadják, támadják az Urat.
Ateista katonatársam jelenik meg előttem, aki a sokszor hallott provokációt mondta: „Ha Isten létezik, akkor itt, 5 percen belül sújtson le rám!”. Hogy magyaráztam neki, hogy nem jó úton jár, hogy ne képzelje, hogy Istennel szemben ő mondhat ki ítéletet, hajthatatlanul nem hitt, ítélete felé száguldva.
A hit kapaszkodó számomra. Hogy az Úr szól hozzám. Hallom a szavát. Sok éve hallott Igék elevenen élnek bennem, mert az Úr mondta. Vannak Igék, amelyeket ígéretként hordozok a szívemben, vannak bátorító, és figyelmeztető üzenetei az Úrnak. Néha mintha beporosodni látszanának, hiszen még nem teljesedtek, de tudom, hogy az Úr minden szava igaz. Néha megpróbálja a hitemet, enged összeroskadni, de felemel, és új erőt ad, bátorít a szolgálatra.
A hit küldetés! Továbbadhatom az Úr Igéjét, hiszen rám is bízta. Érdemem nincs. Kegyelméből választott ki, hívott el, erősített meg, küldött különféle szolgálati területekre, és tudom, hogy célja van velem. Amikor alkalomról-alkalomra szószékre állok, hiszem, hogy többről van szó, mint a látható, hallható valóság. Ha nem hinnék abban, hogy Isten jelen van az igehirdetésben, nem prédikálnék többet. Esztelen szócséplés lenne Nélküle az egész. De hit által tudom, hogy cselekszik. Hogy nem csak hozzám szólt, hanem üzenete eljut a gyülekezet tagjaihoz, az igehallgatókhoz is.
A hit bizalom! Imádságban az Úrhoz jöhetek. Mint gyermekkoromban szüleimhez futottam (Édesanyámhoz néha még ma is!), úgy jöhetek Hozzá! Megszólíthatom: Abbá Atyám! Elmondatom, hogy mi ért, hogy mi fáj, hogy minek örülök, hogy mit nem tudok megoldani, hogy mit nem bírok elviselni, hogy miben kell a segítsége, hol fogyott el a türelmem, és zakatolva, zaklatottan, zúgva kezdem, aztán megnyugszom. Mert „Jézus karjára bizton hajtom fejem le én…..”.
A hit hálaadást érlel a szívemben.
A hit gyakorlati tapasztalat.
Próbálhatom definiálni, de akinek nincs, nem fogja fel. Ha valaki a bennszülötteknek, akik még az elektromos áramot sem ismerik, a számítógépről kezdene beszélni, semmit nem értenének belőle. De, ha megmutatná, kezükbe adná a billentyűzetet, az egeret, hamar ráéreznének, hogy miről is van szó.
Olyan szívesen adnék hitetlen embertársaimnak hitet. De nem tudok mást tenni, mint beszélni Jézusról, mint megfeszítettről, mint feltámadott Úrról, a Megváltómról.
Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így van megírva: "Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!" Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, ahogyan Ézsaiás mondja: "Uram, ki hitt a mi beszédünknek?" A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által. (Róma 10,14-17)

Lépésről-lépésre I.

Kedves Olvasó!
Még a 2010. év első heteit éljük, így van okunk újra visszatekinteni, és eközben figyelmünket előre is irányítani. Szemezgetni az elmúlt év áldásai között, és melléállítani saját munkánkat, akaratunkat, erőnket, és röjönnünk, hogy Isten kegyelme, támogató szeretete sokkal inkább jelen volt az életünkben, mint ahogy azt előre elképzelhettük.
Szeretném, ha a következő hetekben együtt nyitnánk be Isten áldásainak, csodálatos lelki kincstárába, hogy szemügyre vegyük, miket kaptunk, éltünk meg, eddig. A múlt alapján tudhatjuk, hogy mire számíthatunk, és mit kell „hozzátennünk” a kapott, a hozott alaphoz.
Soha nem érezhetjük úgy, hogy mindent tudunk, de életünk állomásainál megcsendesedve újragondolhatjuk, hogy kik is vagyunk, „mivégre” vagyunk itt a világban, és vajon még meddig? Hogy hasznosíthatjuk a megszerzett tapasztalatokat, mit, mennyit, és hogy adhatunk át az utánunk jövőknek?
Kezdődő sorozatom nem titkolt motivációja, hogy én magam is számot vessek.
30 esztendeje lesz idén nyáron, hogy édesapám, - Mészáros Sándor, akkor mátészalkai lelkipásztor - befejezte földi életútját, szolgálatát. Szolgálati úton, Géberjénből Csenger felé indulva szólította haza az Úr. Annyi idősen halt meg, amennyi én mostanában vagyok. Akkor,édesapám temetésén Páth Géza bácsi a szemembe nézve megerősítő szeretettel mondta: „A testvérnek folytatnia kell a szolgálatot!”.
Akkor, 20 esztendősen már teológusjelöltként voltam katona, és tanulgattam, hogy mit is jelent Krisztus katonájának lenni. Mit jelent a szolgálat, a közösség, az ökumené, a szabadság.
Mi minden történt azóta?
Ezek közül fogok szemezgetni. Amit a saját életemben tapasztaltam meg, és amit másokkal való beszélgetésben, lelkigondozások során éltem át.
Ha nem lenne már több időm itt a Földön, mit hagynék hátra?
Hiszem, hogy sok időm van még, hiszen végtelen tennivalót látok magam előtt, de vajon hogy tudom értékelni, hasznosítani az eddig megtapasztaltakat?
Amint nyitogatom a lelki kincsesládákat, testvérek jelennek meg előttem. Látok megtérőket, akik őszinte szívvel imádkoztak szabadulásért, és az Úr megadta a bocsánatot. Elém lép a múltból sok terhet hordozó testvérem, akivel együtt imádkoztunk, és kerestük a kiutat, az erőforrást. Válságba jutott életek, kapcsolatok, amelyeket az Úr helyrehozott. Szenvedélyek rabságában élők, akik megszabadultak, megvigasztalódott gyászolók, és sorolhatnám. De látom azokat is, őket is, akik szomorúak maradtak, megkötözöttek, rabságuk nem szűnt meg, fájdalmuk nem múlt el, nem oldódott fel, Akiknek nem tudtam segíteni. Próbáltam „emberük” lenni, de sikertelenül. Vajon mi volt az oka az eredménynek, és az eredménytelenségnek? A számvetés, a konkrét, de soha nem beazonosítható módon felvetett témák módot adnak majd ezek elemzésére is.
Gyülekezetek sokasága tárul elém. Kicsinyek, és nagyobb létszámúak. Olyanok, amelyek megpróbáltatásokat éltek meg, és amelyek „virágkoruk” megélése közben voltak, vannak előttem. Milyen győzelmes ünnepeken vehettem részt, amikor fehérruhások sokaságával jöhettünk az Úr elé, vagy jubileumi ünnepeken, amelyek a visszatekintésben nem győztek elősorolni az Úr csodadolgait, amikor egy-egy hálaadónapon áradt a hálaokok folyama – megállíthatatlanul. De emlékezem feszült megbeszélésekre elöljáróságokkal, gyülekezetekkel, amikor nagyon nagy szeretettel, de keményen kellett megfogalmazni, és kimondani véleményt. Volt, hogy helyreállt a rend, és volt, hogy szakadás lett belőle.
Miért? Miért éppen arra ment, megy az út, a nehéz út, a véges út ezen a földön?
Mintha a Végtelen átszőné a végest, a göröngyökkel, buktatókkal telit az út, az Út, Jézus Krisztus. Vele nézzünk végig életünkön. Ha meglátjuk csodáit, és felismerjük méltatlanságunkat, a helyünkön lehetünk. És úgy indulunk tovább, hogy tapasztalataink birtokában kimondhatjuk: „Mindenre ’volt-van-lesz’ erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít!”
Mészáros Kornél

Boldog Új Évet!

Idén jövőre van

„Hátha terem – jövőre?” Halljuk az Igét évtizedek óta. És megnyugszunk, hogy a „jövőre” soha sem érhető el! Igaz ez?

Szeretném tudatni a kedves Olvasóval, hogy idén jövőre van. Megszokott elodázásainknak véget kell érni! A vincellér a tegnap mondott mondatát, miszerint „Hátha terem jövőre”, az új év első napjain már így hallhatjuk: „Teremnie kell idén, mert ha nem…”.

Ma reggel kimentem a hólepellel borított kertbe.
Az utca felé eső részen dísznövények pompáznak. Örökzöldek. Fenyők, tuják, ciprusok – életteliek. Kimagaslik a nyír, a fodrosfűz, de a nyári növekedési verseny győztese mégis a tűlevelű fenyő. Ám mindez étkezési szempontból haszontalan.
A gyümölcsöskert felé fordulva más érzéseim vannak. A sor legvégéről tekintélyt-parancsolóan néz rám a nagy diófa. Mintha emlékeztetne, hogy idén is jóltartott bennünket. Gyorsabbra veszem a szemlélődést és megjelenik lelki szemeim előtt a nyári, őszi kép. Amikor cseresznyét, meggyet, szilvát, barackot, ribizlit, egrest, szőlőt és egyebeket szedtünk.
Magunk telepítettük az összes fát. Jogom van kivágni, vagy meghagyni
Van olyan gyümölcsfánk, amelyet 2010-ben ki fogok vágni. Mert nem jó gyümölcsöt terem! Íze, használhatósága csaknem nulla.
Van olyan, amit újra megtrágyázok, öntözgetjük, hogy hátha. Mert hiszen amit termett, az finom volt – de nagyon kevés. Értékelhetetlenül kevés.
Van olyan csemete, amit néhány napja ültettem el. Szolgatársamtól kaptam egy fügefát. Vajon hogy él meg nálunk? Tavasszal érdeklődve nézem majd a leveleit, és várom, hogy mikor, melyik „jövőre” lesz bő termése.
Hatalom van a kezemben. Dönthetek gyümölcsfák sorsáról. De hiszen mindet szeretem. Gyönyörködöm bennük és várom, hogy teremjenek.
Visszajövök Bibliám mellé, és újraolvasom az Úr Jézus szavait. "Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki." (Lk 13,6-9).

Végül még egy szomorú kert élményemről. Volt egy gyönyörű barackfánk. Nagyon finom „kajszi” termett rajta. Megbetegedett, és lassan kiszáradt. Nagyon elszomorodtam. Aztán elkezdett gyökérről hajtani, de mint kiderült a vad alany élte túl a nemes fát, és terjeszkedni kezdett. Az óember kiirthatatlan valósága akart teret nyerni. Ki kellett ásni, megtisztítani a földet tőle.

Mennyei Gazdánk végigjárja gyümölcsöskertjét ma is. Bizakodva keresi gyümölcseinket. Az Olvasók között vannak hosszú hívő múlttal élők, olyanok, akik élete most fordulhat termőre, és vannak facsemeték. Mindenkitől lehetőségei, adottságai szerint vár az Úr termést, vagy életet!

Ebben az évben újra szánjuk oda magunkat Istennek! Még kaptunk egy új lehetőséget az új esztendőben. Az Úr szőlőskertjében a helyünk, Ő gondoskodik rólunk, és megtartó szeretetével vesz körül.

Hidd el! Tudsz teremni ebben az évben, tudsz gyümölcsöző életet élni, tudsz örömöt szerezni életed urának, Jézus Krisztusnak! Ámen, úgy legyen!

Békehírnök - 2010.01.03.

Karácsony után...

...prédikációra készülök.
A krisztushimnusz az alapige.

"Annakokáért az az indulat legyen bennetek..."

Még az ünnep szépsége zsong a lelkemben. A "Csillagfényes éjszakán", a "Csendes éj" és sok más ének. A gyermekek szolgálata, a kórus éneke, a hangszerek hangja (Újpesten jócskán van belőlük).
Csodálatos ajándéka az Úrnak, hogy enged, hogy segít ünnepelni.
Elfogad bennünket.
Meglátogat.
Gyermekeink előadták Panov apó (Tolsztoj novellájának hőse) történetét. Várakozását, és annak beteljesedését - bár nem úgy történt, amint várta, de teljes lett az öröme.

Most, ma már új feladatunk van.
Karácsony örömhírének az alkalmazása.
Mert nagyszerű elméleti módon gondolkozni az ünnepről, de még csodálatosabb tettekre váltani azt.

Pál apostol szavai ezt hirdetik ma:

"5Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: 6mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 7hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; 8megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, 10hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; 11és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére." (Filippi 2,5-11)

Karácsony után az Ünnepelt indulatát, lelkületét, lemondását, szolgálatkészségét nekünk kell hordoznunk.
Úgy, amint Ő tette.
Igen, egészen!
Ő sokkal nagyobb magaslatról érkezett közénk.
Nekünk tulajdonképpen alig kell lejjebb ereszkedni, ha meg akarjuk magunkat alázni. Megüresedni.
Hiszen alig van valamink, alig vagyunk valakik, szinte semmi...
Ezek a gondolatok járnak a fejemben.
Erről beszélni Karácsony III. napján.
Ezt megélni minden napon.
Ez a küldetésünk.

Adjon kegyelmet az Úr az IGE megcselekvéséhez!

Karácsony – hangulat?

Ha karácsony, akkor béke, szeretet, jó hangulat?
Előtte és utána bármi lehet?

Az ünnepre készülődve újra átgondolom életem sok régi karácsonyát. A szegényesebbnek látszó ünnepeket is a távolabbi múltban. Hallgatom harangzenekarunk CD-jét „HiFi”-minőségben, és visszahallom a sistergő „Szabad Európa Rádiót”, amint az állomáskeresőt tekergettük, hogy szenteste karácsonyi énekeket halljunk. Akkoriban a vasfüggönyön túlról ezeket küldték – köszöntésül. A megajándékozottakkal együtt sok ezren hallgattuk az üdvözleteket, pedig nem is nekünk szólt. Hallgattuk a híreket, hogy ezen az estén a fegyverropogások is elhallgattak…
Visszaemlékezem gyermekkorom gyülekezeti karácsonyaira, amikor a mátészalkai körzet kis gyülekezeteiben is felcsendült az „Öröm, öröm ó drága kedves hír……”.
Az a felelősségérzet jár át, hogy a mai gyermekek „emlékeznivalóját” most készítjük.
Mai karácsonyunk a holnap áldott erőforrása lehet. Az emlékezés örömét hozhatja el.
Gyermekeink számára 2009 is olyan év, amire majd visszaemlékeznek. Mondják majd 40-50-60 év múlva gyermekeiknek, unokáiknak, hogy mivel szolgáltak a gyülekezetben, mit hallottak a prédikációból, milyen volt az ének, a zene, és, hogy a legnagyobb ajándékot, az Úr Jézust itt megismerhették. Emlékeznek majd arra, hogy mit hallgattak a rádióban, mit néztek a TV-ben, milyen politikai, társadalmi helyzet volt, miről beszélgetett a család.
Ezen az ünnepen mindennek Róla kell szólnia, a mi számunkra! Hogy meghalljuk a jó hírt, az evangéliumot!
És ha valaki Vele, Jézus Krisztussal találkozik, annak egész élete áldott lesz, hiszen minden nap ünnep számára, amit az Úrral tölthet. És nem pusztán a hangulatot viszi tovább, hanem az Úr Jézussal járva szeretet, béke, öröm lesz a szívében és a környezetében.
Adjon Isten olyan áldott karácsonyt gyülekezetünkben is mindenkinek, ami továbbsegít az újesztendő boldog, eredményes megélésében!

Mészáros Kornél lelkipásztor
(Új Lant - 2009 karácsony)

Advent – Úrjövet!

A fákon még lebegnek aranysárga levelek, de reggelente köd árasztja el utcáinkat, és csatakosak vagyunk a mindent átható párától. Majd jönnek a deres reggelek, faggyal, hideggel, hóeséssel, jéggel.
Valami elmúlik, valami elmúlt.
Szomorkodhatnék, mert búcsúznunk kell a simogató napfénytől (acélos hideggel süt ezután), a madárdaltól (varjak károgása tölti be a levegőt), a tavasz, a nyár, az ősz szépségeitől. De hallgassunk csak bele, Ézsaiás próféta évezredekkel ezelőtt elmondott szavaiba: ”Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az ÚR dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad.” És 60,1-2.
A távolból fölsejlik egy csillag fénye. Nőttön nő, beragyog mindent, átjárja az egész világot. Elkezdődött advent ünnepe. Napról napra csillagok, gyertyák gyúlnak, hogy karácsonyra egészen beragyogják a világot.
Az a célunk, hogy az emberszívekben is világosság ragyogjon fel. Ahogy közeledünk karácsony felé, szeretnénk egyre többet elmondani és meghallani az örömhírből, az evangéliumból. Hiszen megszületett, eljött közénk a világ Világossága, hogy életet, békességet, bűnbocsánatot, boldogságot hozzon. Jézus Krisztus születésének ünnepére készülődve kívánok sok boldogságot minden Olvasónak!
(Újpesti Napló)

Változások

Változások
Korunkban szinte minden megváltozik. A megszokott életvitel már a múlté.
Új utak épülnek – figyelnünk kell az útbaigazító táblákra, különben eltévedünk a megszokott úton is.
Új pénzérménk van – figyelni kell, nehogy a húszas helyett kétszázast adjunk oda.
Nyomtatványok kitöltésekor, ügyintézések során – egyre jobban kell figyelnünk, mert félrevezethetőek vagyunk!
Lelki életünk, hitünk környezete is jelentősen megváltozott – figyelnünk kell, különben eltévedünk!

Reformáció ünnepén jöjjetek, kérjünk az Úrtól éberséget, figyelmet, készséget és képességet észrevenni a jó utat, és felismerni a rosszat. Kérjünk erőt járni a jót, és ha kell, elhagyni a rosszat!
Nem járhatjuk a „megszokott” utakat!
Ha eltévedtünk, harcra van szükségünk az út korrekciójánál. A szabadulás érdekében minden erőt be kell vetnünk! Erősnek látszik az ellenfél, de a mi Segítőnk sokkal erősebb!
Emlékezzünk a hősökre. 1517-re, a reformáció bajnokaira. 1956-ra, a szabadságharc hőseire, áldozataira. Elődeink mindent vállaltak hitükért, szabadságukért, a változásért.

Álljunk meg az igazi Hős, Jézus Krisztus előtt!
Jöjjetek, nézzünk fel Jézusra, hitünk Fejedelmére!
Ő a mi Utunk, Életünk. Semmivel nem törődött, mindent vállalt értünk. Az emberiség megszabadítása ott, a golgotai kereszten történt. Bármilyen reformációi gondolataink is vannak, csak egy célunk lehet érvényes: „Vissza Jézus Krisztushoz, a Szabadítóhoz!”
Ő segít megváltozni és az úton járni. Az Ő juhai hallják a hangját, ismerik Őt, követik, nem tévednek el.
Ha a körülmények megtéveszteni akarnak – nincs hatalmuk felettünk.
Ha az ellenség megkötözni szándokozna – tehetetlen.

Deformálódott életünket hozzuk Urunk elé, hogy legyen általa megszentelt emlékezésünk ez ünnepen!

Mészáros Kornél