Emlékezetes hét volt az előző

Meglepetések sorát kaptam családtagjaimtól, munkatársaimtól, a gyülekezettől.
Hálás a szívem azért, mert ennyi szeretet van a környezetemben!
Átlépve az ötödik "x"-en szeretnék Pál gondolatival továbbindulni:
" ¹²Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. ¹³Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, ¹⁴de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. " (Filippiekhez írt levél 3. rész)

Átalakul minden...

Az évek múlásával alaposan átrendeződik az élet.
Nem régen születtek a gyermekeink, és íme mindketten kirepültek.
Önálló életet élnek már.
Furcsa volt erről az oldalról megélni a Genezis gyönyörű Igéjét, az "elhagyja" és "ragaszkodik" fogalmakat.
Hiszen most a szülő válik "elhagyottá".
Miközben mégis megnyer valamit, valakit, valakiket.

Két gyermekünk született huszonévvel ezelőtt.
A terített asztalon ebből fakadóan általában négy tányér volt.
És mindenből, mindig "négy"-ben kellett gondolkoznunk.

Azóta, hogy elhagytak bennünket, gyakoroljuk a kettő fogalmát.
És a hatos szám is egyre közelebb került.
A házasság: egy és egy, vagyis kettő.
Aztán a gyermekek érkezésével három, négy...
És most a hétköznaponkénti kettő mellett a vasárnapi asztal kibővült létszáma.
Hálás vagyok nagyon Hancsiért, aki már két éve a menyünk.
Örülök Gábornak is, aki már 6 hete a vejünk.
Továbbra is nagyon szeretem, szeretjük Petit és Timit.
Az Úr kezében van az életünk, a családunk, minden.

Amikor majd unokák érkeznek, a számok változnak, de ugyanazzal a szeretettel fordulhatok feléjük, hogy érezzék, jó összetartozni, szeretetet adni és kapni.

Istenem!
Köszönöm gyermekeinket.
A kettőt és a négyet.
Hála Neked!

Kislányomból asszony lett!

2010. május 22.
E napon kirepült a fészekből Timikénk is.
Hálás vagyok Istennek, hogy felnevelhettük, de most Gáborra, a férjére bíztuk.
Imádkozunk azért, hogy Isten áldja meg a házasságukat gazdagon!
Képek a menyegzőről!

Lépésről lépésre X.

Életben maradni!

Nékem az élet Krisztus – halljuk Pál apostol szavait, és az Ige énekfeldolgozását. Így ha életről beszélünk, vissza kell térnünk a kezdetekhez, és az Élet Forrásától kell vezetést kérnünk.
Az Örökkévalótól. Milyen gazdag név ez. Öröktől fogva, mindörökké. Az Ő élete jelen volt akkor is, amikor semmi egyéb nem létezett a mostani világból, és jelen lesz akkor is, ha már mindent elsodor az enyészet.
Isten úgy döntött, hogy szeretetéből embert teremt. És az embertestbe saját Lelkéből fúj, hogy az embernek élő lelke legyen. Teremtője ajándékaként.
Ez az élet jelentik meg újra és újra az emberben.
És ez az élet válik mulandóvá a Földön. Amikor Kain gyilkos indulattal (akkor még nem tudhatta, hogy az ember megölhető) megy neki Ábelnek, bekövetkezik az első halál. Nem mozdul többé a test. Visszavonhatatlan, visszafordíthatatlan dolog történt.
És megtanulják, és tudják, hogy elvégezett dolog, hogy az emberek meghalnak. Hogy mindenki meghal. Ki fiatalon, ki idős korában. Természetes halállal, vagy erőszakosan.
2000 éve, az idők teljességében született egy gyermek. Egy gyermek, akinek emberteste volt, aki Emberfia, mégis Isten Fia.
Jézus gyermekkoráról kevés információnk van. Olyan élete lehetett, mint kortársainak. Lehetett lázas beteg, szülei aggódhattak érte, sírt, éhes volt, és fájdalmakat is érzett. Mégis, egy különös ígéret van mellette. Isten kijelentette akaratát, hogy Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. És mi mindenből még emellett?
Amikor az Úr Jézus szavait olvassuk, tetteit szemléljük, megértjük, hogy sokkal többről van szó. Hiszen előtte nem tornyosul áthatolhatatlan falként a halál – miközben testének meg kell halnia.
Amikor Nain városból szomorú menet tart a temető felé – nem is gondolják, hogy Jézus megváltoztathatja a sokezer éves tapasztalatot, és örvendező menetként mehetnek vissza. Jairus leánya már nem gyógyítható, meghalt. És szülei boldogan kapják vissza a sirítóasszonyok gyűrűjében leányukat, mert Jézus életet teremt. Lázár negyedik napja halott. Bepólyálva fekszik a sírban. És Jézus megszólítja. Gyere ki! És a „halott” - illetve nem halott, hiszen jön - engedelmeskedik a parancsnak.
És hangzik a prédikáció közben: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él.” Hosszan sorolhatnánk Urunk kedves szavait, amelyek számunkra is reményt adnak.
És hiteles a szó, hiszen csoda, tett követi.
Arról is beszélt tanítványainak, hogy az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, bűnösök kezére adatik, meghal, de harmadnapra feltámad.
Az ÉLET meghal? Hogy történhet ez? Sok küzdelmes belső harc következik pedig az örömhír elhangzott. FELTÁMAD!
Aztán elindul a halál felé. Az erőszakos halál felé. Töviskorona, korbács, kegyetlen, embertelen vallatási módszerek, kínzások. És az Élet földi élete gyengül. Keresztre feszítik a Golgotán, és engedi, megadja, odaadja magát.
És monumentális jelenségek közepette hasad a templom kárpitja, és sok elhunyt szentnek feltámad a teste, akik bemennek a szent városba, és megjelennek sokaknak. Mintha ajtó tárulna, közeledne az élet, az örök élet, mintha már összeérne a mulandó és az örökkévaló élet, hogy mindenki higgyen Jézusban. De Ő meghalt. Hogy biztosan legyenek a dolgukban a rómaiak, hiszen „jó munkát” kellett végezniük, egy gyakorlott mozdulattal szíven szúrták az Életet. Hogy biztos legyen a halála. Jegyzőkönyvezhetően.
Aztán gondosan eltemetíik, őrzik.
De! Az élet nem szorítható bele a halál béklyójába. Nincs olyan páncél, amely fogva tarthatná Őt.
Messze már a szomorúság, hiszen feltámadt az Úr!
Valóban Ő az Élet. És minden ígérete igaz.
Akkor és ott, most és itt is!
Benne hinni, Őt követni, engedelmesen szolgálni – ez a feladatunk.
Az Életben maradva örökké élni!

Húsvét öröme

Húsvét öröme
Feltámadt az ÚR! Nincs a sírban! Láttuk Őt! Üzent Nektek! – mondták az asszonyok a reménytelenségbe zuhant tanítványoknak. Csoda történt! Jézus ÉL!
Követői visszaemlékezhetnek, hogy Jézus életre hívta a naini ifjút, Jairus leányát, és Lázárt, kiűzte az ördögöket, lecsendesítette a tengert, megelégített 4-5000 embert, megtisztította a templomot, hatalommal tanított.
Mégis, a Vele való újabb találkozásig mennyivel nehezebb a tanítványoknak, és milyen rettenetes a ma élő hitetleneknek is az elmúlásról gondolkozni. Azt gondolni, úgy tudni, hogy egyszer vége mindennek. A „születés-élet-halál” szűk sávjában élni, a „nincstovább” rémképével.
Egy „betoldás” boldog utótaggal bővíti az iménti szomorú kimenetű utat. Újjászületés által van boldog örök életünk! Jézus azt mondja Nikodémusnak: "…ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát!" (Jn 3,3), majd folytatja: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.”(Jn 3,36)
Milyen tragikus lenne, ha az Úr Jézus élete a földi 33 évet követően lezárult volna. Ő azonban feltámadt a halottak közül, él, munkálkodik, uralkodik!
Húsvét ünnepén az ÉLET boldog evangéliumát hirdeti számunkra. A Feltámadt Hős, az Első Zsenge hív bennünket, hogy a Vele való közösségben váljék reményteljessé az életünk. Ami testtől született az is érték, de az test marad. Mulandó, vég felé rohanó. De a Lélektől születettek számára a reménység sugara ragyog fel. Isten gyermekei vagyunk. Az élet, az örök élet boldog bizonyosságával a szívünkben.
Kedves Barátom! Jézus Krisztus feltámadásának ünnepén a Te életedben is bekövetkezhet a csoda. Ha elfogadod Krisztus nagypénteki keresztáldozatát, kegyelmét, amellyel meglátogat Téged, az újjászületés áldását, akkor többé neked sem kell félned a haláltól. Mert az Élet Fejedelmével együtt örök életed van! Ez legyen számunkra húsvét öröme!

Lépésről lépésre IX.

Aggodalmaskodástól mentesen…
Általában korán kelő típus vagyok. Így történt ma reggel is. A kukát ki kellett tennem az utcára, és amikor emiatt kiléptem házunk ajtaján az udvarra, kimondhatatlan meglepetésben volt részem. Mintha egy koncertterembe léptem volna. Magasabb és mélyebb hangon, halkabb és hangosabb, különféle ütemben megszólaló muzsikusok kápráztattak el. Lenyűgözve hallgattam a véget nem érő darabot. Felnézve a gyönyörű égre, ahol csodálatos rózsaszínes felhőpamacsok úsztak, és világosodott a háttér, hát betelt a szívem örömmel. Visszaérkezve irodám szürkeségébe, cikket írni, ezek a gondolatok járnak a fejemben. És, az, hogy Isten madár-hírnökei prédikáltak ma reggel nekem.
"Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? (Mt 6,25-26)
Sokszor aggódó típus is vagyok. Gyengeségemből fakad, hogy amíg valami nem oldódik meg, amíg kétséges a dolgok kimenetele, szoktam aggódni. Hiszek Isten ígéreteiben, de amíg várni kell, ha várni kell, ha még nem látszik, ha nem úgy látszik….
Étel, ital, ruházat, lakás, autó, számítógép, út, feladatok, munkahely, kapcsolatok… sorolhatnám. Mikor, mi miatt eshetek, eshetünk kétségbe.
Bátorítom a kedves Olvasókat koránkelésre. Ha egy kiskabátot felvéve kilépsz, kiülsz az udvarra, erkélyre, meghallod, amint Isten áldott prédikátorai szólnak hozzád! Mintha azt kiáltanák kórusban, hogy túléltük a telet. És a mezők mostantól értünk zöldellnek, nekünk terem ott minden, a mi terített asztalunk, a mi éléskamránk, amit Mennyei Gazdánk minden jóval megtölt. Válogathatunk is kedvünkre! Boldogok vagyunk!
Szeretnék csatlakozni hozzájuk. Örülni velük együtt. Ha az ő életük ennyire szép, ennyire szabad, boldog, akkor én még nyugodtabb lehetek? Ha ők nem aggodalmaskodnak, akkor én miért is tenném, teszem?
Az Ige célba ért. Szíven talált.
És továbbolvasva Mesterem beszédét, hallom már, mi is az út. „De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,33-34)
Ma reggel sorra veszem gondjaimat. Egyenként odapakolom Uram elé. Kérem Őt, segítsen félretenni, megoldani őket.
Keresem Őt, keresem igazságát, keresem Országát, és megtelik a szívem békességgel. Drága Barátommal vesszük sorra az imént még nyomasztó, aggasztó terheket. Rámutat, mit hogy kell tennem, segít az elrontott dolgaim helyrehozatalában, megerősít a ma még megoldatlanok ügyében, ígéri, hogy segíteni fog, elmondja, hogy mit tervez velem.
Továbbindulok.
Fülemben a hajnali madárkórus éneke, szívemben meg áldott, krisztusi béke. És a teher megkönnyebbedett.
Van még egy nagy kérdésem.
Hogy lehetnék, hogy lehetnénk bátorító kórusává embertársainknak? A gyülekezet éneke, élete prédikálja-e az aggódásban élőknek, hogy nem kell félni, hogy nincs miért aggodalmaskodni, hogy nincs baj.
El tudjuk-e hinni, készek vagyunk-e hirdetni, hogy Isten Országának, Igazságának a keresése az alapja a boldogságnak. Látszik-e az arcunkon, hallatszik-e a a beszédünkön, érződik-e a tekintetünkön, hogy Gazdánk megterített asztala elénk tárult?
Bárcsak elámulnának a világ aggódói, ha bennünket meghallanak, és azt éreznék, amit én ma hajnalban. Hogy szeretnének ők is ilyen “gondtalanok” lenni, közénk tartozni, velünk tartani.
Számomra ez volt a ma reggeli evangélium. Isten számomra vonultatta fel a Gödöllői Dombság égi zenekarát. Értem az üzenetet. Olvasom. Élem. Köszönöm!!!

Lépésről lépésre VIII.

Otthon
Otthon – édes otthon! – mondják gyakran a hosszú útról hazaérkezők, amikor végre megpihennek szeretteik körében. Hazaérkezni – azt is jelenti, hogy visszazökkenni a megszokottba, az ismerős körülmények közé. Elül a távollét bizonytalan vibrálása, kisimul a lélek, pihen a test – hiszen otthon van.
Hazaértem – mondják a megtérők boldogan, hiszen a távollét félelmet jelentett, rettegést, az otthon pedig megnyugvást, belesimulást a mennyei Atya kezébe. A távollét nem adott testvéri kapcsolatot, a gyülekezetben igazi társakra talál.
És mintha azt csivitelnék a kismadarak a fészekből, anyjuk tollainak biztonságos takarásában, hogy „Csiripp-csiripp! Itthon vagyunk! A fészekmelegben!”
A többéves hadifogságból hazaérkezők mondhatták még különös érzéssel, hogy: hazaérkeztem! A fogságban nem volt szabadság – itthon van. A politikai üldözöttek, akiknek el kellett menekülniük itthonról, amikor végre hazajöhettek, mit érezhettek?
A nagy emberi kérdésre - mi végre vagyunk a világon – farkaslaka híres lakója, Tamási Áron írja: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Mit is jelent számomra az otthon? Mi jelenti az otthont?
Ha körbenézek földi otthonomban, tudom, mi mindent készítettem én magam rajta, és sok fáradtságunk eredményeként lakhatjuk. Ismerem a környéket, a szomszédokat, a napkelte csodáját, a besnyői templom képét. Ismerem házunk lakóit, családomat.
Ha a gyülekezetre tekintek, ahol élek és szolgálok, boldogság járja át a szívem. Jó látni, tudni az imaház szépségét, otthon-szerepét a közösség számára, látni sok igehallgatót, testvéreket. Ha velük találkozom, ha belépek az Úr házába, otthon érzem magam.
Vezetőként az otthon-érzést minden magyarországi gyülekezetben megkapom az Úrtól. Testvéreimmel találkozva megtapasztalom, hogy nem az épület, nem a szervezeti formák, hanem sokkal több köt össze bennünket, a HIT, az Úr Jézus Krisztus.
HA még jobban bővítem a kört, és az otthon fogalmát, és szertenézek a hazában, felvetődik a kérdés: „Itthon vagyok-e?”. A válaszom egyértelműen IGEN!
Szeretem a hazámat, szeretem egyházamat, szeretem gyülekezetemet, szeretem testi otthonomat. Ajándékba kaptam mindent Uramtól. Természetes, hogy hálás vagyok érte.
Március 15-e környékén azonban a kérdés még nagyobb erővel vetődhet fel: mit is jelent az otthon, a haza. A közelgő parlamenti választások is felelősségtudatot sodornak felénk: mi dönthetünk hazánk bizonyos kérdéseiről. Ha itthon akarunk lenni, ha felelősek vagyunk érte, akkor természetesen elmegyünk választani, imádkozva, hittel, odafigyelve, határozottan!
Ideális otthon? HA mégolyan szép is egy ház, nem lehet igazi otthon szeretet, figyelmesség, hit nélkül. A falak lehetnek világosak, a berendezési tárgyak értékesek, a lakók ápoltak, jólszituáltak a lényeg, a Lényeg sokkal több ennél. Lehet szép az imaház, nagy, gazdag a gyülekezet, attól még nem otthonos. És lehet a haza természeti kincsekben (s egyebekben) gazdag, nem lesz otthonná tőle.
Egy jól ismert ének zsong a fejemben, amiben benne van a megoldás, hogy a falakkal körbezárt tíz-száz négyzetméter otthonná nemesüljön. Hogy a sötétség oszoljon, és világosság ragyogjon fel! Halkan, magadban dúdolva kezdd az éneket: „Hol Jézus Úr, az éjszakát napsugaras fény járja át, … országa áldással tele, a fogoly is szabad vele….”!
Ez a megoldás itt a Földön.
Azonban ha itthon/otthon ügyben gondolkozom, bármennyire is komfortos, és Istentől megáldott otthon az itteni, van nála jobb. Olyan, amit nem ember tervezett, nem emberi kéz formált, nincs hiányossága, hibája. Amit az Úr készít az Őt szeretőknek. Örökkévaló otthon. Mert az itthon előbb-utóbb elbomlik, de az az otthon, az égi, az örökkévaló sohasem múlik el.
Ma még itt dolgozom, testi otthonomon, a gyülekezetben, az egyházban, az országban, de miközben itthon vagyok, tudom, hogy „…az égi Hon lesz otthonom!”

E-mailen kaptam...

Nem tudom mi lesz a jövő.
Milyen lesz.
Félni, persze, hogy félünk.
Mert járatlan út.
És nem ismerjük.
De Isten tud rólunk.
Mindent tud.
És minden gondolatunkat, félelmünket ismeri.
Isten mindenki felől jót tervezett.
Bízzunk Istenben.
Sajnos az út, amit végig kell járni az nehéz.
Mindenkinek máshogy nehéz.
De Isten velünk van.
És bíznunk kell abban, hogy ez elég.
Hogy Ő elég erőt ad.
Bárcsak tudnánk mindenben amennyire csak rajtunk áll engedelmeskedni Neki.
Azt hiszem, akkor talán kicsit könnyebb lenne.

Lépésről-lépésre VII.

Gyermek? Áldás!
„Isten ajándéka a gyermek!” – olvashatjuk a jól ismert zsoltárban, és erre gondolva elképzelem az első emberpár ámulatát, amikor megszületett az első gyermek. Ezt megelőzően Ádám azt mondta Istennek, hogy nem talált magához illő segítőtársat. Isten mély álmot bocsátott reá, majd oldalbordáját kivéve formálta meg a hozzá illőt. Akkor már lelkesen mondja Ádám, hogy „Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.”. Majd megszületik az asszonyból való, a kettejükből való Kain, majd Ábel, majd Sét… Különös lehetett kettejük kapcsolata, a Nagy csodálkozás lehetett bennük, Éva testének változása, az “áldott állapot”, majd az első “kisember” megszületése láttán. Hogy van ez? Honnan érkezett? Ki ő?
Amikor gyermekeinket először megláttam, különös hála volt a szívemben. Akkoriban még nem volt apás-szülés, sőt először a kórházi fekete-fehér TV-n keresztül gyönyörködhettünkfeleségemmel, Erikával első gyermekünkben. Hála járta át a szívünk. Ő a miénk. Aztán két és fél évvel később újra: ő is a miénk. Isten két gyermekkel ajándékozott meg bennünket – huszonévvel ezelőtt. Azóta mindketten felnőttek, de felejthetetlen az első találkozások élménye.
Köszönöm az Úrnak, hogy megáldott velük. Hogy mint gyermekeket ránk bízta őket.
Sokszor kerestem gyermekeimmel való kapcsolatomban, hogy az Úr Jézus mire mondhatta, hogy “ha olyanok nem lesztek…”. És napról napra fedeztem fel, fedeztünk fel újabb és újabb csodákat. Az első fürdetésnél – kis testük tökéletességét, az első már összevillanó tekintetben a még beszéd nélküli élő kapcsolatot, első gügyögésüket, kezdő lépteiket, a kacagást és a sírást, az engedelmességet és a rosszalkodást…
Visszatekintve úgy látom, hogy nagyon gyorsan elrohant ez az idő. Mondom is minden kisgyermekes házaspárnak, hogy ízlelgessék, értékeljék minden nap örömét, amit kisgyermekeikkel tölthetnek, mert rohannak az órák, a napok, az évek. És soha nem térnek vissza.
Az Úr ajándéka a gyermek. Áldás! De vajon hogy viszonyultunk hozzájuk, hogy viselkedünk velük?
A gyermekbemutatási ünnepen jelképesen is az Úrra bízzuk. De ne feledjük, hogy Ő pedig ránk bízta. Segítségünkre van mindenben, de a feladatot nekünk kell elvégezni. Nekünk kell gondoskodni testi-lelki szükségleteikről, és a szülőnek kell nevelenie, felkészítenie az életre, a hívő életre. Miközben tanuljuk, hogy milyen a kisgyermek, felelősségünk, hogy milyen felnőtt válik belőle.
Visszatekintve – megalázódva köszönöm meg az Úrnak, hogy gyengeségeim ellenére is megtartotta családunkat, hogy gyermekeink felnőhettek. Hálás vagyok megtérésükért. Azért, hogy mint édesapa a bemerítőmedencében is foghattam a kezüket. Hogy Krisztusban testvérekké is lettünk. Hála legyen érte, értük az Úrnak!
Egy lépéssel visszább lépve azon gondolkozom, hogy mit jelenthettem szüleim számára? Nagyon szerettek – ezt tudom. De sokszor megszomorítottam őket, amikor engedetlen voltam, lázadó, okoskodó, indulatos kamasz. És mégis szerettek. Hála legyen érte!
Kedves Olvasó!
Ha most van kisgyermeked, akkor ülj le mellé gyakran, hogy gyönyörködj az Úr ajándékában. Ha elmosolyodik, legyen mosoly a szívedben, ha tágra nyitott szemekkel néz rád, adj neki értéket kincseidből. Jó szót, beszélgetést, közös játékot, kirándulást, ismeretet, és legfőképpen hitet. Úgy élj, hogy számára is kedves legyen az Úr Jézus Neve, Személye!
Ha gyermekeidre tekintve fájó emlékek jönnek elő benned, hidd el, hogy az Úr megkönyörül rajtad. Ha elrontottál valamit, másként tennéd – ha újra lehetne,ha kudarcnak éled meg a gyermeknevelést, hívd segítségül Őt, Jézust, imádkozz a Mennyei Atyához, hogy adjon erőt, hitet, reménységet, csodát!
Ha olvassák ez írást olyanok, akiknek még nincs gyermekük, kérlek titeket, hogy ne hallgassatok azokra, akik azt mondják, hogy nem érdemes gyermeket vállalni, hogy anyagilag nem kifizetődő, hogy ma már kezelhetetlen, nevelhetetlen gyermekek születnek.
Kétezer évvel ezelőtt egy „Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk”. Az ember-gyermek-testet ő is magára vállata. Azóta még hitelesebb az ősi zsoltár-ige: “Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zs 127,3-5)

Lépésről-lépésre VI.

Baptista vagyok…
Hitem, elhívásom, szolgálatom, életem Krisztus gyülekezetéhez köt. Lelki otthonra az Úr kegyelméből a baptista családban leltem.
Örülök, hogy ide tartozom.
Hitvallásunk a Biblia alapján áll. Ha elemzem hitvallásunk tételeit, azt kell látnom, hogy azonosulni tudok vele, hogy nem kell szégyellnem, magyarázkodnom, hiszen bibliai módon élve azonosulhatok testvéreimmel.
Gyülekezeti életünk a Bibliából megismerhető, követnivaló modelleket követi, mind a szervezeti élet, mind szolgálataink vonatkozásában. Sokfelé járva azt tapasztalom, hogy a baptisták szót értenek egymással ország- és világszerte. Befogadó közösség vagyunk.
A baptista istentisztelet kedves számomra. Az Ige van a középpontban, de megjelenik a bizonyságtételek, versek, zenei szolgálatok sora, és minden az Ige célbajutását segíti.
Énekeink kimondhatatlan kincsként vannak birtokunkban. És használjuk hétről hétre, így nem porosodnak be, de ha kell, akkor az újabb kor igényeinek megfelelő új énekekkel állunk elő. Így dicsőítjük Istent.
Az imaközösség áldása is közös kincsünk. Amikor egyakarattal tárjuk az Úr elé hálaadásunkat és kérésünket egyaránt.
Baptista és anabaptista őseinkre is hálaadással emlékezem. A vértanúkra, és a hosszabb időn át szolgálókra egyaránt. Talán nem túlzás, ha közöttük említem “Joánnész ho Báptisztész”, vagyis Bemerítő János testvért. Majd Hubmayer Baltazárt, Johann Gerhardt Onckent, Kornya Mihályt, Billy Graham testvért, és hosszan folytathatnám.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy használ bennünket a lelki szolgálat végzése mellett karitatív tevékenységekre is. Amikor óriásplakáton látom az út mellett a baptista nevet, azért imádkozom, hogy legyünk olyan jó baptisták, akik krisztusiak, Isten gyermekei, bibliások, hívők, akik a helyükön vannak.
Köszönöm az Úrnak, hogy ide tartozom, hogy itt bízott meg feladattal, felelősséggel, szolgálattal.