Az érkezés
-Milyen gyönyörû gyermek a miénk! Nézd Benjámin, -ahogy ragyog az arca, csillog a tekintete! Valósággal büszke vagyok, hogy Õ a miénk. A mi fiunk! Fenséges kisgyermek. - szólt férjéhez simulva Judith asszony, miután az apa körülmetélte kicsiny gyermekét. Már nem is érzem a szülés fájdalmait, fáradtságát. Elrepült ez a nyolc nap, mint egy szempillantás. Sokat köszönhetek neked is ebben drága napam, kedves Rebeka. Úgy örülök, hogy szeretettel vesztek körül.
Benjámin fáradt tekintete felvillant, derû ragyogott arcán látva törékeny párjának örömét. Nem csoda a fáradtság, hisz egész éjjel a tengeren volt, hogy halásszon, és nem sok eredményt ért el. Csaknem üres kosarakkal kötött ki hajnalban. Még az a jó, hogy ez a kedves asszony olyan ügyesen forgatja a keveset, és olyan nagy szeretettel van iránta, amit ... nem is remélt. Soha - senkitõl. Õ, akit annyit csúfoltak gyermektársai, akit szülei, a drága õszfejû Elijáhu, s a mosolygós arcú Rebeka annyiszor vigasztaltak ilyenkor, hogy nem a külsõ a lényeg, a Teremtõ megengedi, hogy betegséget hordozzunk, de lelkünknek Õ az Ura. Kedves öröm töltötte be ilyenkor szívét, mert nemcsak elhitte szüleinek, hanem érezte, hogy imádságai alatt, amelyeket elmond megvigasztalja lelkét Õ, aki ég és föld Ura. S már nem is olyan rettenetes a meghajlott hát, a gyakran kegyetlenül sajgó gerinc, hisz Jahve megvigasztal. Áldott legyen az Õ neve!
A kisgyermeket nézve most megszorítva asszonya kezét így imádkozik: "Édes Atyám! Mindenség Ura! Hallgasd meg kérésem! Add, hogy mégse legyen beteg! Esedezem Hozzád! Tekints le rá, és ne bûneim szerint cselekedj vele. Légy kegyelmes hozzá!"
- Nyugodj meg kedvesem! Õ gondot visel. Bízd rá gyermekünk sorsát! Mi mindent megteszünk, ahogy eddig is megtettünk. Emlékezz, mennyit böjtöltünk, és imádkoztunk érte! Jahve meghallgat. Biztosan egészséges lesz. De - ha mégsem - akkor is...- Õ az Úr. - ezt már könnyel teli szemmel mondja, mint aki felkészült mindenre, még a fájdalomra is - hittel.
- "A gyermek akit az Úrnak ajánlunk fel neveztessen Saulnak, ahogy Izráel királyát nevezték, a Benjaminita Kis fiát. Legyen hûsége, ragaszkodása az Úrhoz olyan, mint a régi Saulé szolgálata kezdetén. Figyelmeztesse õt minden nap ama Saul bukása arra, hogy az Úr mindvégig engedelmességet vár gyermekeitõl.
Kisgyermek! Áldjon meg téged az Úr, és õrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az Õ arcát rajtad, és könyörüljön rajtad. Fordítsa az Õ arcát tefeléd, és adjon neked békességet! S a Magasságos Isten áldása legyen velünk, szülõkkel, nagyszülõkkel, hogy az Úr félelmében neveljük e kisgyermeket, testvéreivel együtt. Éljünk tovább is békességben!"
Örömmel szaladgál körülöttük a többi gyermek. Simon már 7 éves, mindig futva megy, s arca piros, mint a rózsa, olyan egészséges. Boldog mosolya, mint a nagymamáé. Mondják is sokan, hogy Rebekára õ hasonlít legjobban. Tádé az ötéveseknél szokatlan komolysággal viselkedik. Kimondhatatlanul komoly gyermek. Szeret az idõsekkel beszélgetni, hallani a törvényrõl, a prófétákról, a történeteket csak úgy issza szomjas elméjével, s a gyermektársak között már mondja is tovább. Eszter, a legkisebb még csak másfél éves. Szinte most történt még, hogy õ született. Édesen bukdácsol a göröngyök között. Sok gond van vele - ahogy az lenni szokott.
Mindhárman szépek, kedvesek, és egészségesek. Úgy tûnik, hogy egyikük sem örökölte apjuktól az oly sok kínt okozó gerincbajt. Egyenesen járnak, futnak, mint a cövek. Hála értük az Úrnak.
Csak ez a legkisebb. A most született. Saul. Mintha nem olyan lenne a háta, mint a többinek. Rebeka is, amikor meglátta, - örökké mosolygó arca egy pillanatra elkomorodott. Igaz, nem mondott semmit, de látták rajta, hogy valamit észrevett. Nem mond sem-mit, de Benjámin attól tart, hogy harminckét éve ugyanezt láthatta rajta szeretett édesanyja. Talán ezért adták neki a Benjámin nevet, mint az õsatya annak idején a "fájdalom fiának", Benóninak a Benjámin nevet, ami szerencse fiát, boldog embert, jobb kezem fiát jelent.
A nagy család ma ünnepelt. A kis Saul is betagolódott az örök szövetségbe. Amit Jahve a hegyen kötött népével, vagy korábban Ábrahámmal az ég csillagaira utalva ígért meg. A csillagmilliárdok között egy ez a kisgyermek. Alig látszik még, de aki alkotta tud róla. Teste-lelke az Úr elõtt van. Milyen jó ezt így hinni, nem csak hinni, tudni, megbizonyosodottan, boldogan. De vajon miért jön olyan sokszor mégis az aggodalom? A gyötrõ kétely, hogy nehéz élete lesz a kis Saulnak. Hogy õ örökli atyjától a hiábavalót, a bajt. De nehéz is letenni. Legyen meg az Úr akarata. Az biztosan jó lesz. Ha Õ ismeri járásunkat, kelésünket, miért ne lehetne gyermeki bizalommal rábízni? És sikerül? Egészen letenni... A nem megismerhetõ jövõt, a most még ismeretlen terheket, mindent. Jahve hatalmas kezébe.
Kint a halászbárkában vívja lelki tusáját Benjámin. "Uram! Ha bûneimért kell bûnhõdnie valakinek, hadd tegyem azt csak én! Ne legyen utódom az én bûnöm terhének hordozója! Hadd fájjon nekem kétszer úgy, mint eddig, de õt kíméld meg! Nagyon szeretjük. Féltjük. Óvnánk minden bajtól, mert a miénk. Teremtõ Isten! Szeresd te is, nagyon kérlek!"
... És akkor mintha mennydörgés csattant volna háborgó elméjébe, mintha villámfény villant volna vak szemébe, mintha, ... mintha személyesen lenne itt a Mindenható. A tenger csöndjében csodát él át az édesapa, aki szereti gyermekét. Találkozik Édesatyjával, a Mennyei Atyával, aki nálánál százszorosan, ezerszeresen, sõt megszámlálhatatlanul jobban szereti minden egyes gyermekét. Szomjas lelkébe úgy áradnak a csöndesen sodródó Igék, hogy kimosnak onnan minden aggodalmat, félelmet, mindent, ami rossz, mindent. És ott maradnak az életet jelentõ szavak, mondatok, ígéretek, ott marad az Isten. Jahve. A Vagyok. Aki Volt is és Lesz is mindörökké. Ma itt Van. Káprázatos éjszaka volt ez. És tolulnak elméjébe azok az Igék, amelyeket apjától, nagyapjától hallott elõször. Azóta a rabbiktól sokszor hallotta már a zsinagógában is, de eddig soha nem így: "Markomba metszettelek ... szüntelenül elõttem vannak falaid ... Akit szeret az Úr, annak álmában is ad eleget ... hasztalan néktek ... Ne félj, mert veled vagyok! ... tûzön, vízen, áspiskígyón ... Örök szövetséget kötök veled, és utódaiddal, amíg ember él" Megállíthatatlan az Igefolyam, ami árad. Égeti, perzseli eddigi gondolatait, de azonnal hûsít, felüdít, megtölt, megelégít, örömöt ad, békességet, és majd szétveti mellét, érzi, hogy mosolyogni kell, hogy ragyog az arca -talán Mózes érezhette így magát a hegyrõl lefelé jövet-, és beszélni kellene valakinek, de senki sincs csak Õ egyedül a tenger vizén, a hajófenéken összekuporodva, és mégis van kinek mondani, mert itt van Õ, a Vigasztaló, az Élet, az Úr. A kis Saul Ura. A beteg gyermeké, aki elõször az Úré, csak aztán az övé. Akit nálánál sokkal jobban szeret Jahve. És árad most már az imádság, a zsoltár, a boldog magasztalás éneke, a megalázott lélek õszinte szava, aki megtanult hinni, bízni.
Áldott öröm járja át tagjait, s mintha háta nem fájna úgy, mint eddig. Nem, nem gyógyult meg görbesége, de most sokkal könnyebbnek érzi.
A háló még szárazon hever a hajóban, s már szinte reggel van. Már nem is érdemes kivetni fogásra, hisz reggel még soha nem sikerült. Vakító a napfény - nem lehet eredményes. De mintha egy belsõ kéz, amely erõsebb az övénél megragadná, uralma alá hajtaná tagjait, és kérné, kényszerítené, hogy próbálja meg, mert vele van a hatalmas Király. És megtelik a háló - csaknem szakadásig. Kiemelhetetlenül. Mintha vonzaná valami a halakat, hogy jöjjenek, egy boldog ember örömét tetézni. És tele a hajó, mert újra megtelt a háló. Soha még ilyet nem látott. Hónapokig kellett volna ennyiért dolgozni, és íme. Szeret az Úr. Nem fokozza a fájdalmat, hanem elveszi, nem csökkenti áldását, hanem bõségesen kiárasztja. És Benjámin zokog az örömtõl, amikor kievez a partra. Mintha rendelésre jönne ott van a kereskedõ is, aki busásan fizet a rakomány halért.
Végre indulhat haza. Judith vajon hogy aludt az éjszaka. Hogy kellene elmondania az elmondhatatlant. Azt, amit csak érezni lehet igazán. Erre nincsenek szavak. És nem is kell keresni õket. A társ, a feleség, a kedves már mindent ért. Egyetlen pillantásból. Látszik Benjáminon, hogy nagy harcokat élt meg. Gyûrött ruhája árulkodik leborulva töltött éjszakájáról, fáradt arcából sugárzó szemei viszont ennek gyõzelmét mutatják. Áldott az Úr! Nem hiába imádkozott éjjel a Segítõtárs. Meghallgattatott a kérése. Boldogan ölelkeznek össze, s körülzárja õket a gyerekeik gyûrûje, akik nem tudják, hogy mi van most, de olyan jó minden. Valami történt, valaminek történnie kellett.
Leülnek, és kezdi mondani élményét, az éjszakai Igéket, de sírásba fullad a szava. Küzdve mondja ki a néhány szót. "Szeret az Úr, szeret mindnyájunkat. Engem is, titeket is, és Sault is. Õ nagyon szereti. Nagyon szereti... Az Õ kezében van!"
Odamenve a bölcsõhöz fölemeli kisfiát, és imádkozik. Zsoltárt mond újból, mintha Dávid király lenne itt, úgy peregnek az Istent magasztaló sorok. Dicséret, magasztalás, öröm, hála árad, majd felhangzik a könyörgés. Most már igazi hittel.
- Uram! Rád bízom õt. A te gyermeked is. Segíts neki, és segíts nekünk jól élni! Téged magasztalva, rólad tanúskodva. Szereteted oltalmazzon tovább bennünket! Tiéd a dicséret örökké!
Majd sejtelmes ragyogással arcán a tarisznyájába nyúl. Judith nem tudja, mennyi halat foghatott férje ezen az éjszakán, de most az nem fontos. Ekkor meglátva a nagy halom pénzt, amit Benjámin hozott õ kezd elérzékenyülten könnyezni:
- Mi ez kedves? Honnan szedted? Mit tettél?
Benjámin szája megtelik nevetéssel:
- Na mit gondolsz, kitõl kaptam?
- Csak nem atyáddal találkoztál? De neki sincs ennyije. Honnan van? - tûnõdik a kedves feleség.
- De bizony az Atyámmal. A Mennyei Atyával. Képzeljétek el.... - s már mondja is hihetetlen hajnali élményét a tengeren. A halfogás csodáját. És nevet, kacag az egész család, és kimondhatatlanul boldogok, mert kézzelfoghatóan jelen van az Úr áldása. Jó az Úr hozzájuk.
Életre szóló élmény ez az egy nap. Lesz mire emlékezni, mivel bátorítani növekvõ fiát a küzdelmek között.
*
Íme milyen gyorsan múlnak el az évek. Átfutunk a földi léten, szinte észrevétlenül. Ez a gondolat tartja fogva Benjámint, amint felnövekvõ gyermekeit figyeli. A kis Saulból nagy gyermek lett. Növekszik, értelmes, áldott kis élet. Az Úr van vele, s öröm a családnak. Hogy szerette Elijáhu, a nagypapa. Mennyiszer ült Sault a térdén, és hallgatta a régi történeteket. Hányszor hallgatta végig az Egyiptomból való kiszabadulás eseményeit, végigizgulva annak minden részletét. Olyan boldogan ragyogott az arca, amikor hallotta a Vörös-tengeren való átkelés különös csodáját. Elijáhu elment. Pár napja kisérték ki, temették el. Betelt az élettel. Szikár termete, napszítta arca, bölcs szavai emlékek már csupán. Nem látják többé. De mintha hallaná még a beszélgetést. Néhány nappal az öreg halála elõtt történt.
Tádé és Saul körülvették a nagypapát, és faggatták.
- Papa! Miért élünk a földön? Mi lesz velünk, ha meghalunk? Mikor kell meghalni!
- Tudjátok -kezdte türelmesen válaszát- a Teremtõ akarta, hogy így legyen. Õ teremtette meg az elsõ embert, és tõle van életünk azóta is. Nem véletlenül, ahogy sokan mondják. Jahve akarta, hogy éljünk. Õ teremtett, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy életet adjon. Egyszer, amikor Õ jónak látja, vége lesz ennek az életünknek. Ahogy a pislogó lámpás ellobban, és elalszik, ahogy a kiszáradt fák kidõlnek az élõk közül, úgy van velünk is.
- De Nagypapa! Mi történik velünk ha meghaltunk? Édesapátok jobban elmagyarázná, hisz õ sokat tanult, de figyeljetek csak? Mi történik a kisbáránnyal, ha elpusztul? Ugye, itt marad a teste, és amikor a betegen elpusztult állatot elföldelik, elbomlik. Ha pár év múlva kiássátok a helyét, semmit sem találtok. Vagy a szõlõ termése, amikor lehull a fürtrõl, mintha eltûnne. Mi lesz vele?
- Ott marad a földben, csak másként. Nem tûnhet el nyomtalanul. - válaszolta Tádé.
- Igen, igen - bólintott Elijáhu. - Ott is marad, és máshol is. A Teremtõ nem felejt el egyetlen teremtményét sem. Jób mondta: "Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." Egyszer majd Isten elõhívja a megholtakat a föld gyomrából, és feltámasztja õket, egy jobb életre. Talán, ha eljön a Messiás Õ végzi ezt el? Feltámasztja a meghaltakat, megszabadít az elnyomástól, boldog emberek leszünk mindnyájan. Az Ígéret Földje Isten Országa boldog föld lesz. A törvényekre kellene jobban figyelnünk. Többet tanulni, engedelmeskedni neki, és minden rendbejönne. Tanulmányozzátok az Írásokat! Ha meghalok - mert érzem már, hogy közel van, ne felejtsétek el amit mondtam. És a falban a polcon van két papirusztekercs. Az egyik az Exodus, a másik Ésaiás tekercse. Tádé! Hozd ide ezeket.
A megfontolt kisfiú a tízévesek méltóságával, érezve a perc komolyságát ment a falhoz, és a függöny mögül elõvette a két tekercset. Gyakran olvasgatták már õket. Nagyapja ezekkel tanította a törvényre, a prófétákra. Odavitte a gyengülõ idõs emberhez.
- Tádé! Legyen tiéd az Ésaiás tekercs. Talán te meglátod a Messiást, s jól figyelj minden szavára. Hallgasd figyelmesen, kövesd tanítását, ha a te idõdben jön el. Saul! Gyere közelebb kis unokám. Kedves Saulom! Legyen tiéd a törvény. Az Exodus csodákat ír le, és nagy dolgokat parancsol. Tanuld ezeket, és taníts másokat is rá. Ez a legfontosabb az életben. Ezzel számolunk el Isten elõtt.
*
Azóta, hogy Saul megtanult olvasni, folyton az Exodust olvassa. Gyönyörködve tanulja a múlt csodálatos eseményeit, szemezgeti a törvényt, mit hogy kellett tennie Jahve népének. Ez a nép az övé, annak ellenére, hogy különös örökséget kapott. Ezt is többször elmondta a kedves nagypapa az unokáknak, de Benjámin is nagyon sokszor végighallgatta az izgalmas beszámolót.
Fiatalember volt még Elijáhu, telve erõvel, lendülettel, amikor a náluk elõ római katonákkal érkezõ családok gyermekei számára gondozókat, tanítókat kerestek. Néhány római tiszt úgy gondolta, hogy ha már ebben a távoli országban kell élniük, gyermekeik legalább az örszág nyelvét, írását tanulják meg. Így került Elijáhu, a nagyon értelmes fiatalember a római gyerekek közé, hogy tanítsa õket népe történelmére, nyelvére, kulturális emlékeire. Odaadóan végezte e nehéz szolgálatot - nap nap után azzal küzdve, hogy olyan szívesen beszélt volna a törvényrõl, a Törvényrõl, ami az élet. De nem tette. A szerzõdésben azt fogadta meg, hogy arról semmit sem taníthat.
Eközben ismerkedett meg a kis Félixszel, aki nagyon megszerette idegen tanítóját. Rajongásig ragaszkodott hozzá, amikor csak tehette, tógája körül járt, hogy minnél többet halljon Jahve népének életérõl. Kimondhatatlan boldogsággal rótta a betûket. Véste, karcolta a héber "Alef-Bét" jeleit. Ezzel felbátorította Elijáhut, hogy még többet, még mélyebben foglalkozzon vele. A gyermek szülei is megkeresték, kérve, hogy látogasson el otthonukba, és segítsen oltani a kis gyermek tudásszomját. Azután szinte mindennapos vendég lett a gazdag tiszti házban. Atyai barátsággal fogadta õt Kenákho az apa, beszélgetve vele mostmár vallásuk titkairól is. Micsoda áldott órák voltak ezek. A kegyetlen római légió parancsnokának Jahve szeretetérõl beszélni. A szabadítóról, az eljövendõ Messiásról. És hallgatta, lelki vággyal napról-napra. Már nem is nagyon maradt idõ Félix tanítására. De erre õ is figyelt, s apjával együtt hallgatták Jahve hatalmas cselekedeteit.
Hosszú hónapokon át ment ez így. Elijáhut zsidó barátai elhagyták, mert "rómaiakkal barátkozik!". De új barátokat kapott, és ezt nem érezte véletlennek. Az Úr kezét látta ebben.
Mígnem eljött a megpróbáltatás ideje. Rég visszamentek már Rómába, s Elijáhu zsidó gyermekek tanításával foglalatoskodott. Rendszeresen kapott levelet Félixtõl. Leírta, hogy nagyon gyenge, de minden nap eszélbe jut Jahve hatalma ereje, és hisz abban, hogy pogány létére is rábízhatja életét. Gyönyörû héber betûkkel írta leveleit. Néha édesapja rövid latin sorokkal tette értékesebbé az érkezõ híreket.
Egyszer hosszú szünet után egy rövid, nehezen megírt levél jött. Egy futár hozta. Elõször Kenákho levelét adta át: "Kedves Elijáhu! Ne haragudj ránk, hogy eddig nem írtunk, de nagyon nagy próbákat éltünk át. Félix, a te kis tanítványod elment közülünk.Egy titkos betegség kezdte õt emészteni, és hamar vége is lett földi életének. Kérünk, hogy a legelsõ hajóval gyere Rómába, mert szeretnénk mindazt, amit Félix - egyetlen gyermekünk rád hagyott átadni. Jöjj mielõbb. Baráti-atyai szeretettel: Kenákho"
És a másik levél, amit nem lehetett könnyek nélkül olvasni. "Drága Elijáhu! Nagyon nehezen írok. Úgy fáj már mindenem. Köszönöm neked, hogy úgy szerettél. Kérlek, ha én meghalok, és ez a levél eljut hozzád, gyere szüleimhez, és fogadd el az ajándékomat. Eddig nem tudtuk meghálálni szeretetedet, amellyel körülvettél. Fogadd el most utolsó kérésemet! Köszönöm, hogy sietsz! Barátod: Félix"
Néhány nap alatt elrendezte itthoni dolgait. Elbúcsúzott Nagynénjétõl, aki felnevelte, és eddig gondoskodott róla, rendet hagyott piciny lakásában, és hajóra szállt a jeggyel, amit Kenákho küldött. Viszontagságos út után érkezett meg Rómába, nagy városba, amit remegõ tisztelettel, s borzongó útálattal szemlélt. Ez a nagy város. Az Örök Város? Meddig maradhat fenn ez a rendszer. Bármilyen szilárd bástyákon is épült, Jeruzsálem mellett, Jahve városa mellett nem veheti fel a versenyt. Viszont a városban olyan volt Kenákhoék háza, mint egy kis sziget. Amikor megérkezett kimondhatatlan szeretettel fogadták. Félix szobájában szállt meg, ahol minden úgy maradt, ahogy kis barátja szerette - gyönyörû kilátással a Via Ingidiára.
Együtt bontották fel Félix, a hónapok óta halott kisfiú végrendeletét. Ennek tartalmát a szülõk sem ismerték, csak azt mondta el nekik, hogy Elijáhuval együtt kell felbontaniuk halála után. Most jött el ennek az órája. Remegõ kézzel törik fel a pecsétet, és oldják ki a gondosan becsomózott zsineget. Kenákho odaadja Elijáhunak, hogy õ olvassa fel, hiszen Félix, a római kisfiú zsidó írással írta meg végakaratát. Nehéz szívvel nézte Elijáhu a gyönyörûen formált betûket. Mintha itt lenne még a barátja köztük. Elkezdte hangosan olvasni:
- "Kedves Anyám, Apám, és Testvérem Elijáhu! Igaz szerettel gondolok rátok minden percben. Amíg élek, számomra ti vagytok a legkedvesebbek. Ti hárman.
Drága Szüleim! Tudom, mennyire fáj látnotok betegségemet, és bármennyire is titkoljátok elõlem, tudom, hogy hamarosan meghalok. Ezt én sem mondom nektek, nehogy sírni kezdjek, mert sajnállak titeket. Sokat vergõdtem amiatt, hogy hogy tudnék segíteni gyászotokon. Úgy szeretném jóvátenni azt, hogy itthagylak titeket. Higyjétek el, szívesen maradnék. Jahve azt akarja, hogy menjek, de rólatok is gondoskodom. Azt a belsõ kényszert érzem magamban, hogy meg kell írnom ezt a végrendeletet. Nem hivatok ügyvédet, mert tudjátok, hogy én írom, és amit akarok, azt örömmel teszitek meg.
Elijáhu! Téged kérlek elõször, hogy összetört szívû anyámat, és harcedzett, de nagyon gyengéd apámat fogadd el szüleidnek. Tudom, hogy a tieid régen meghaltak. Tudom, hogy árván nõttél fel, és nagyon sokszor megpróbált már az élet. Kérlek, tekints õket úgy, mintha szüleid lennének! - Itt Elijáhu ajka annyira remegett a meghatottságtól, hogy alig tudta folytatni.-
Kedves Apám, és Anyám! Tõletek azt kérem, hogy fogadjátok be drága barátomat. Legyen tagja mostantól a Rodigro családnak. Töltse be azt az ûrt, amit az én elvesztésem okoz nektek. Fogadjátok õt egészen fiatokká, minden, ami az enyém lenne õrá szálljon!
Békességgel halok meg, ha tudom, hogy így mindnyájan boldogok maradtok. És végül: egy zsidó tekercsben találtam néhány kedves gondolatot. Jób mondta: 'Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll az én porom felett!' Én is hiszem, hogy Jahve tud rólam. Kerestem õt, és megtaláltam. Szerettem õt, és rábízom magam most is.
Aki mindig nagyon szeretett benneteket: Félix"
Amikor a levél végére értek, valamennyien könnyes szemmel ölelkeztek össze. Együtt volt az új család. Micsoda gyógyír, hogy Elijáhu itt marad, és mostantól az õ fiuk. Mindenük az övé. Rangjuk, nevük, de õk maguk is.
Ez azonban nagyon régen volt már. Évek múltával visszakerült Elijáhu, és Tarsusban telepedett le, ahol családot alapított, s nemrégen ment Félix után, itthagyva mostmár szeretteit, az õ családját, akik e különös kitérõ által egy zsidó - római polgár gyermekei. Benjámin is, és az õ gyermekei is részei a nagy birodalomnak, amely tanításai nem Jahve akaratát adják tovább. Ellenség õk e földön. De ki tudja, miért kellett ezt az utat is megtenni. Jahve nem cselekszik semmit sem véletlenül.
****
Tompaság
11 éve
