2008. augusztus 25., hétfő

Saulus

Az érkezés
-Milyen gyönyörû gyermek a miénk! Nézd Benjámin, -ahogy ragyog az arca, csillog a tekintete! Valósággal büszke vagyok, hogy Õ a miénk. A mi fiunk! Fenséges kisgyermek. - szólt férjéhez simulva Judith asszony, miután az apa körülmetélte kicsiny gyermekét. Már nem is érzem a szülés fájdalmait, fáradtságát. Elrepült ez a nyolc nap, mint egy szempillantás. Sokat köszönhetek neked is ebben drága napam, kedves Rebeka. Úgy örülök, hogy szeretettel vesztek körül.
Benjámin fáradt tekintete felvillant, derû ragyogott arcán látva törékeny párjának örömét. Nem csoda a fáradtság, hisz egész éjjel a tengeren volt, hogy halásszon, és nem sok eredményt ért el. Csaknem üres kosarakkal kötött ki hajnalban. Még az a jó, hogy ez a kedves asszony olyan ügyesen forgatja a keveset, és olyan nagy szeretettel van iránta, amit ... nem is remélt. Soha - senkitõl. Õ, akit annyit csúfoltak gyermektársai, akit szülei, a drága õszfejû Elijáhu, s a mosolygós arcú Rebeka annyiszor vigasztaltak ilyenkor, hogy nem a külsõ a lényeg, a Teremtõ megengedi, hogy betegséget hordozzunk, de lelkünknek Õ az Ura. Kedves öröm töltötte be ilyenkor szívét, mert nemcsak elhitte szüleinek, hanem érezte, hogy imádságai alatt, amelyeket elmond megvigasztalja lelkét Õ, aki ég és föld Ura. S már nem is olyan rettenetes a meghajlott hát, a gyakran kegyetlenül sajgó gerinc, hisz Jahve megvigasztal. Áldott legyen az Õ neve!
A kisgyermeket nézve most megszorítva asszonya kezét így imádkozik: "Édes Atyám! Mindenség Ura! Hallgasd meg kérésem! Add, hogy mégse legyen beteg! Esedezem Hozzád! Tekints le rá, és ne bûneim szerint cselekedj vele. Légy kegyelmes hozzá!"
- Nyugodj meg kedvesem! Õ gondot visel. Bízd rá gyermekünk sorsát! Mi mindent megteszünk, ahogy eddig is megtettünk. Emlékezz, mennyit böjtöltünk, és imádkoztunk érte! Jahve meghallgat. Biztosan egészséges lesz. De - ha mégsem - akkor is...- Õ az Úr. - ezt már könnyel teli szemmel mondja, mint aki felkészült mindenre, még a fájdalomra is - hittel.
- "A gyermek akit az Úrnak ajánlunk fel neveztessen Saulnak, ahogy Izráel királyát nevezték, a Benjaminita Kis fiát. Legyen hûsége, ragaszkodása az Úrhoz olyan, mint a régi Saulé szolgálata kezdetén. Figyelmeztesse õt minden nap ama Saul bukása arra, hogy az Úr mindvégig engedelmességet vár gyermekeitõl.
Kisgyermek! Áldjon meg téged az Úr, és õrizzen meg téged, világosítsa meg az Úr az Õ arcát rajtad, és könyörüljön rajtad. Fordítsa az Õ arcát tefeléd, és adjon neked békességet! S a Magasságos Isten áldása legyen velünk, szülõkkel, nagyszülõkkel, hogy az Úr félelmében neveljük e kisgyermeket, testvéreivel együtt. Éljünk tovább is békességben!"
Örömmel szaladgál körülöttük a többi gyermek. Simon már 7 éves, mindig futva megy, s arca piros, mint a rózsa, olyan egészséges. Boldog mosolya, mint a nagymamáé. Mondják is sokan, hogy Rebekára õ hasonlít legjobban. Tádé az ötéveseknél szokatlan komolysággal viselkedik. Kimondhatatlanul komoly gyermek. Szeret az idõsekkel beszélgetni, hallani a törvényrõl, a prófétákról, a történeteket csak úgy issza szomjas elméjével, s a gyermektársak között már mondja is tovább. Eszter, a legkisebb még csak másfél éves. Szinte most történt még, hogy õ született. Édesen bukdácsol a göröngyök között. Sok gond van vele - ahogy az lenni szokott.
Mindhárman szépek, kedvesek, és egészségesek. Úgy tûnik, hogy egyikük sem örökölte apjuktól az oly sok kínt okozó gerincbajt. Egyenesen járnak, futnak, mint a cövek. Hála értük az Úrnak.
Csak ez a legkisebb. A most született. Saul. Mintha nem olyan lenne a háta, mint a többinek. Rebeka is, amikor meglátta, - örökké mosolygó arca egy pillanatra elkomorodott. Igaz, nem mondott semmit, de látták rajta, hogy valamit észrevett. Nem mond sem-mit, de Benjámin attól tart, hogy harminckét éve ugyanezt láthatta rajta szeretett édesanyja. Talán ezért adták neki a Benjámin nevet, mint az õsatya annak idején a "fájdalom fiának", Benóninak a Benjámin nevet, ami szerencse fiát, boldog embert, jobb kezem fiát jelent.
A nagy család ma ünnepelt. A kis Saul is betagolódott az örök szövetségbe. Amit Jahve a hegyen kötött népével, vagy korábban Ábrahámmal az ég csillagaira utalva ígért meg. A csillagmilliárdok között egy ez a kisgyermek. Alig látszik még, de aki alkotta tud róla. Teste-lelke az Úr elõtt van. Milyen jó ezt így hinni, nem csak hinni, tudni, megbizonyosodottan, boldogan. De vajon miért jön olyan sokszor mégis az aggodalom? A gyötrõ kétely, hogy nehéz élete lesz a kis Saulnak. Hogy õ örökli atyjától a hiábavalót, a bajt. De nehéz is letenni. Legyen meg az Úr akarata. Az biztosan jó lesz. Ha Õ ismeri járásunkat, kelésünket, miért ne lehetne gyermeki bizalommal rábízni? És sikerül? Egészen letenni... A nem megismerhetõ jövõt, a most még ismeretlen terheket, mindent. Jahve hatalmas kezébe.
Kint a halászbárkában vívja lelki tusáját Benjámin. "Uram! Ha bûneimért kell bûnhõdnie valakinek, hadd tegyem azt csak én! Ne legyen utódom az én bûnöm terhének hordozója! Hadd fájjon nekem kétszer úgy, mint eddig, de õt kíméld meg! Nagyon szeretjük. Féltjük. Óvnánk minden bajtól, mert a miénk. Teremtõ Isten! Szeresd te is, nagyon kérlek!"
... És akkor mintha mennydörgés csattant volna háborgó elméjébe, mintha villámfény villant volna vak szemébe, mintha, ... mintha személyesen lenne itt a Mindenható. A tenger csöndjében csodát él át az édesapa, aki szereti gyermekét. Találkozik Édesatyjával, a Mennyei Atyával, aki nálánál százszorosan, ezerszeresen, sõt megszámlálhatatlanul jobban szereti minden egyes gyermekét. Szomjas lelkébe úgy áradnak a csöndesen sodródó Igék, hogy kimosnak onnan minden aggodalmat, félelmet, mindent, ami rossz, mindent. És ott maradnak az életet jelentõ szavak, mondatok, ígéretek, ott marad az Isten. Jahve. A Vagyok. Aki Volt is és Lesz is mindörökké. Ma itt Van. Káprázatos éjszaka volt ez. És tolulnak elméjébe azok az Igék, amelyeket apjától, nagyapjától hallott elõször. Azóta a rabbiktól sokszor hallotta már a zsinagógában is, de eddig soha nem így: "Markomba metszettelek ... szüntelenül elõttem vannak falaid ... Akit szeret az Úr, annak álmában is ad eleget ... hasztalan néktek ... Ne félj, mert veled vagyok! ... tûzön, vízen, áspiskígyón ... Örök szövetséget kötök veled, és utódaiddal, amíg ember él" Megállíthatatlan az Igefolyam, ami árad. Égeti, perzseli eddigi gondolatait, de azonnal hûsít, felüdít, megtölt, megelégít, örömöt ad, békességet, és majd szétveti mellét, érzi, hogy mosolyogni kell, hogy ragyog az arca -talán Mózes érezhette így magát a hegyrõl lefelé jövet-, és beszélni kellene valakinek, de senki sincs csak Õ egyedül a tenger vizén, a hajófenéken összekuporodva, és mégis van kinek mondani, mert itt van Õ, a Vigasztaló, az Élet, az Úr. A kis Saul Ura. A beteg gyermeké, aki elõször az Úré, csak aztán az övé. Akit nálánál sokkal jobban szeret Jahve. És árad most már az imádság, a zsoltár, a boldog magasztalás éneke, a megalázott lélek õszinte szava, aki megtanult hinni, bízni.
Áldott öröm járja át tagjait, s mintha háta nem fájna úgy, mint eddig. Nem, nem gyógyult meg görbesége, de most sokkal könnyebbnek érzi.
A háló még szárazon hever a hajóban, s már szinte reggel van. Már nem is érdemes kivetni fogásra, hisz reggel még soha nem sikerült. Vakító a napfény - nem lehet eredményes. De mintha egy belsõ kéz, amely erõsebb az övénél megragadná, uralma alá hajtaná tagjait, és kérné, kényszerítené, hogy próbálja meg, mert vele van a hatalmas Király. És megtelik a háló - csaknem szakadásig. Kiemelhetetlenül. Mintha vonzaná valami a halakat, hogy jöjjenek, egy boldog ember örömét tetézni. És tele a hajó, mert újra megtelt a háló. Soha még ilyet nem látott. Hónapokig kellett volna ennyiért dolgozni, és íme. Szeret az Úr. Nem fokozza a fájdalmat, hanem elveszi, nem csökkenti áldását, hanem bõségesen kiárasztja. És Benjámin zokog az örömtõl, amikor kievez a partra. Mintha rendelésre jönne ott van a kereskedõ is, aki busásan fizet a rakomány halért.
Végre indulhat haza. Judith vajon hogy aludt az éjszaka. Hogy kellene elmondania az elmondhatatlant. Azt, amit csak érezni lehet igazán. Erre nincsenek szavak. És nem is kell keresni õket. A társ, a feleség, a kedves már mindent ért. Egyetlen pillantásból. Látszik Benjáminon, hogy nagy harcokat élt meg. Gyûrött ruhája árulkodik leborulva töltött éjszakájáról, fáradt arcából sugárzó szemei viszont ennek gyõzelmét mutatják. Áldott az Úr! Nem hiába imádkozott éjjel a Segítõtárs. Meghallgattatott a kérése. Boldogan ölelkeznek össze, s körülzárja õket a gyerekeik gyûrûje, akik nem tudják, hogy mi van most, de olyan jó minden. Valami történt, valaminek történnie kellett.
Leülnek, és kezdi mondani élményét, az éjszakai Igéket, de sírásba fullad a szava. Küzdve mondja ki a néhány szót. "Szeret az Úr, szeret mindnyájunkat. Engem is, titeket is, és Sault is. Õ nagyon szereti. Nagyon szereti... Az Õ kezében van!"
Odamenve a bölcsõhöz fölemeli kisfiát, és imádkozik. Zsoltárt mond újból, mintha Dávid király lenne itt, úgy peregnek az Istent magasztaló sorok. Dicséret, magasztalás, öröm, hála árad, majd felhangzik a könyörgés. Most már igazi hittel.
- Uram! Rád bízom õt. A te gyermeked is. Segíts neki, és segíts nekünk jól élni! Téged magasztalva, rólad tanúskodva. Szereteted oltalmazzon tovább bennünket! Tiéd a dicséret örökké!
Majd sejtelmes ragyogással arcán a tarisznyájába nyúl. Judith nem tudja, mennyi halat foghatott férje ezen az éjszakán, de most az nem fontos. Ekkor meglátva a nagy halom pénzt, amit Benjámin hozott õ kezd elérzékenyülten könnyezni:
- Mi ez kedves? Honnan szedted? Mit tettél?
Benjámin szája megtelik nevetéssel:
- Na mit gondolsz, kitõl kaptam?
- Csak nem atyáddal találkoztál? De neki sincs ennyije. Honnan van? - tûnõdik a kedves feleség.
- De bizony az Atyámmal. A Mennyei Atyával. Képzeljétek el.... - s már mondja is hihetetlen hajnali élményét a tengeren. A halfogás csodáját. És nevet, kacag az egész család, és kimondhatatlanul boldogok, mert kézzelfoghatóan jelen van az Úr áldása. Jó az Úr hozzájuk.
Életre szóló élmény ez az egy nap. Lesz mire emlékezni, mivel bátorítani növekvõ fiát a küzdelmek között.
*
Íme milyen gyorsan múlnak el az évek. Átfutunk a földi léten, szinte észrevétlenül. Ez a gondolat tartja fogva Benjámint, amint felnövekvõ gyermekeit figyeli. A kis Saulból nagy gyermek lett. Növekszik, értelmes, áldott kis élet. Az Úr van vele, s öröm a családnak. Hogy szerette Elijáhu, a nagypapa. Mennyiszer ült Sault a térdén, és hallgatta a régi történeteket. Hányszor hallgatta végig az Egyiptomból való kiszabadulás eseményeit, végigizgulva annak minden részletét. Olyan boldogan ragyogott az arca, amikor hallotta a Vörös-tengeren való átkelés különös csodáját. Elijáhu elment. Pár napja kisérték ki, temették el. Betelt az élettel. Szikár termete, napszítta arca, bölcs szavai emlékek már csupán. Nem látják többé. De mintha hallaná még a beszélgetést. Néhány nappal az öreg halála elõtt történt.
Tádé és Saul körülvették a nagypapát, és faggatták.
- Papa! Miért élünk a földön? Mi lesz velünk, ha meghalunk? Mikor kell meghalni!
- Tudjátok -kezdte türelmesen válaszát- a Teremtõ akarta, hogy így legyen. Õ teremtette meg az elsõ embert, és tõle van életünk azóta is. Nem véletlenül, ahogy sokan mondják. Jahve akarta, hogy éljünk. Õ teremtett, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy életet adjon. Egyszer, amikor Õ jónak látja, vége lesz ennek az életünknek. Ahogy a pislogó lámpás ellobban, és elalszik, ahogy a kiszáradt fák kidõlnek az élõk közül, úgy van velünk is.
- De Nagypapa! Mi történik velünk ha meghaltunk? Édesapátok jobban elmagyarázná, hisz õ sokat tanult, de figyeljetek csak? Mi történik a kisbáránnyal, ha elpusztul? Ugye, itt marad a teste, és amikor a betegen elpusztult állatot elföldelik, elbomlik. Ha pár év múlva kiássátok a helyét, semmit sem találtok. Vagy a szõlõ termése, amikor lehull a fürtrõl, mintha eltûnne. Mi lesz vele?
- Ott marad a földben, csak másként. Nem tûnhet el nyomtalanul. - válaszolta Tádé.
- Igen, igen - bólintott Elijáhu. - Ott is marad, és máshol is. A Teremtõ nem felejt el egyetlen teremtményét sem. Jób mondta: "Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." Egyszer majd Isten elõhívja a megholtakat a föld gyomrából, és feltámasztja õket, egy jobb életre. Talán, ha eljön a Messiás Õ végzi ezt el? Feltámasztja a meghaltakat, megszabadít az elnyomástól, boldog emberek leszünk mindnyájan. Az Ígéret Földje Isten Országa boldog föld lesz. A törvényekre kellene jobban figyelnünk. Többet tanulni, engedelmeskedni neki, és minden rendbejönne. Tanulmányozzátok az Írásokat! Ha meghalok - mert érzem már, hogy közel van, ne felejtsétek el amit mondtam. És a falban a polcon van két papirusztekercs. Az egyik az Exodus, a másik Ésaiás tekercse. Tádé! Hozd ide ezeket.
A megfontolt kisfiú a tízévesek méltóságával, érezve a perc komolyságát ment a falhoz, és a függöny mögül elõvette a két tekercset. Gyakran olvasgatták már õket. Nagyapja ezekkel tanította a törvényre, a prófétákra. Odavitte a gyengülõ idõs emberhez.
- Tádé! Legyen tiéd az Ésaiás tekercs. Talán te meglátod a Messiást, s jól figyelj minden szavára. Hallgasd figyelmesen, kövesd tanítását, ha a te idõdben jön el. Saul! Gyere közelebb kis unokám. Kedves Saulom! Legyen tiéd a törvény. Az Exodus csodákat ír le, és nagy dolgokat parancsol. Tanuld ezeket, és taníts másokat is rá. Ez a legfontosabb az életben. Ezzel számolunk el Isten elõtt.
*
Azóta, hogy Saul megtanult olvasni, folyton az Exodust olvassa. Gyönyörködve tanulja a múlt csodálatos eseményeit, szemezgeti a törvényt, mit hogy kellett tennie Jahve népének. Ez a nép az övé, annak ellenére, hogy különös örökséget kapott. Ezt is többször elmondta a kedves nagypapa az unokáknak, de Benjámin is nagyon sokszor végighallgatta az izgalmas beszámolót.
Fiatalember volt még Elijáhu, telve erõvel, lendülettel, amikor a náluk elõ római katonákkal érkezõ családok gyermekei számára gondozókat, tanítókat kerestek. Néhány római tiszt úgy gondolta, hogy ha már ebben a távoli országban kell élniük, gyermekeik legalább az örszág nyelvét, írását tanulják meg. Így került Elijáhu, a nagyon értelmes fiatalember a római gyerekek közé, hogy tanítsa õket népe történelmére, nyelvére, kulturális emlékeire. Odaadóan végezte e nehéz szolgálatot - nap nap után azzal küzdve, hogy olyan szívesen beszélt volna a törvényrõl, a Törvényrõl, ami az élet. De nem tette. A szerzõdésben azt fogadta meg, hogy arról semmit sem taníthat.
Eközben ismerkedett meg a kis Félixszel, aki nagyon megszerette idegen tanítóját. Rajongásig ragaszkodott hozzá, amikor csak tehette, tógája körül járt, hogy minnél többet halljon Jahve népének életérõl. Kimondhatatlan boldogsággal rótta a betûket. Véste, karcolta a héber "Alef-Bét" jeleit. Ezzel felbátorította Elijáhut, hogy még többet, még mélyebben foglalkozzon vele. A gyermek szülei is megkeresték, kérve, hogy látogasson el otthonukba, és segítsen oltani a kis gyermek tudásszomját. Azután szinte mindennapos vendég lett a gazdag tiszti házban. Atyai barátsággal fogadta õt Kenákho az apa, beszélgetve vele mostmár vallásuk titkairól is. Micsoda áldott órák voltak ezek. A kegyetlen római légió parancsnokának Jahve szeretetérõl beszélni. A szabadítóról, az eljövendõ Messiásról. És hallgatta, lelki vággyal napról-napra. Már nem is nagyon maradt idõ Félix tanítására. De erre õ is figyelt, s apjával együtt hallgatták Jahve hatalmas cselekedeteit.
Hosszú hónapokon át ment ez így. Elijáhut zsidó barátai elhagyták, mert "rómaiakkal barátkozik!". De új barátokat kapott, és ezt nem érezte véletlennek. Az Úr kezét látta ebben.
Mígnem eljött a megpróbáltatás ideje. Rég visszamentek már Rómába, s Elijáhu zsidó gyermekek tanításával foglalatoskodott. Rendszeresen kapott levelet Félixtõl. Leírta, hogy nagyon gyenge, de minden nap eszélbe jut Jahve hatalma ereje, és hisz abban, hogy pogány létére is rábízhatja életét. Gyönyörû héber betûkkel írta leveleit. Néha édesapja rövid latin sorokkal tette értékesebbé az érkezõ híreket.
Egyszer hosszú szünet után egy rövid, nehezen megírt levél jött. Egy futár hozta. Elõször Kenákho levelét adta át: "Kedves Elijáhu! Ne haragudj ránk, hogy eddig nem írtunk, de nagyon nagy próbákat éltünk át. Félix, a te kis tanítványod elment közülünk.Egy titkos betegség kezdte õt emészteni, és hamar vége is lett földi életének. Kérünk, hogy a legelsõ hajóval gyere Rómába, mert szeretnénk mindazt, amit Félix - egyetlen gyermekünk rád hagyott átadni. Jöjj mielõbb. Baráti-atyai szeretettel: Kenákho"
És a másik levél, amit nem lehetett könnyek nélkül olvasni. "Drága Elijáhu! Nagyon nehezen írok. Úgy fáj már mindenem. Köszönöm neked, hogy úgy szerettél. Kérlek, ha én meghalok, és ez a levél eljut hozzád, gyere szüleimhez, és fogadd el az ajándékomat. Eddig nem tudtuk meghálálni szeretetedet, amellyel körülvettél. Fogadd el most utolsó kérésemet! Köszönöm, hogy sietsz! Barátod: Félix"
Néhány nap alatt elrendezte itthoni dolgait. Elbúcsúzott Nagynénjétõl, aki felnevelte, és eddig gondoskodott róla, rendet hagyott piciny lakásában, és hajóra szállt a jeggyel, amit Kenákho küldött. Viszontagságos út után érkezett meg Rómába, nagy városba, amit remegõ tisztelettel, s borzongó útálattal szemlélt. Ez a nagy város. Az Örök Város? Meddig maradhat fenn ez a rendszer. Bármilyen szilárd bástyákon is épült, Jeruzsálem mellett, Jahve városa mellett nem veheti fel a versenyt. Viszont a városban olyan volt Kenákhoék háza, mint egy kis sziget. Amikor megérkezett kimondhatatlan szeretettel fogadták. Félix szobájában szállt meg, ahol minden úgy maradt, ahogy kis barátja szerette - gyönyörû kilátással a Via Ingidiára.
Együtt bontották fel Félix, a hónapok óta halott kisfiú végrendeletét. Ennek tartalmát a szülõk sem ismerték, csak azt mondta el nekik, hogy Elijáhuval együtt kell felbontaniuk halála után. Most jött el ennek az órája. Remegõ kézzel törik fel a pecsétet, és oldják ki a gondosan becsomózott zsineget. Kenákho odaadja Elijáhunak, hogy õ olvassa fel, hiszen Félix, a római kisfiú zsidó írással írta meg végakaratát. Nehéz szívvel nézte Elijáhu a gyönyörûen formált betûket. Mintha itt lenne még a barátja köztük. Elkezdte hangosan olvasni:
- "Kedves Anyám, Apám, és Testvérem Elijáhu! Igaz szerettel gondolok rátok minden percben. Amíg élek, számomra ti vagytok a legkedvesebbek. Ti hárman.
Drága Szüleim! Tudom, mennyire fáj látnotok betegségemet, és bármennyire is titkoljátok elõlem, tudom, hogy hamarosan meghalok. Ezt én sem mondom nektek, nehogy sírni kezdjek, mert sajnállak titeket. Sokat vergõdtem amiatt, hogy hogy tudnék segíteni gyászotokon. Úgy szeretném jóvátenni azt, hogy itthagylak titeket. Higyjétek el, szívesen maradnék. Jahve azt akarja, hogy menjek, de rólatok is gondoskodom. Azt a belsõ kényszert érzem magamban, hogy meg kell írnom ezt a végrendeletet. Nem hivatok ügyvédet, mert tudjátok, hogy én írom, és amit akarok, azt örömmel teszitek meg.
Elijáhu! Téged kérlek elõször, hogy összetört szívû anyámat, és harcedzett, de nagyon gyengéd apámat fogadd el szüleidnek. Tudom, hogy a tieid régen meghaltak. Tudom, hogy árván nõttél fel, és nagyon sokszor megpróbált már az élet. Kérlek, tekints õket úgy, mintha szüleid lennének! - Itt Elijáhu ajka annyira remegett a meghatottságtól, hogy alig tudta folytatni.-
Kedves Apám, és Anyám! Tõletek azt kérem, hogy fogadjátok be drága barátomat. Legyen tagja mostantól a Rodigro családnak. Töltse be azt az ûrt, amit az én elvesztésem okoz nektek. Fogadjátok õt egészen fiatokká, minden, ami az enyém lenne õrá szálljon!
Békességgel halok meg, ha tudom, hogy így mindnyájan boldogok maradtok. És végül: egy zsidó tekercsben találtam néhány kedves gondolatot. Jób mondta: 'Én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll az én porom felett!' Én is hiszem, hogy Jahve tud rólam. Kerestem õt, és megtaláltam. Szerettem õt, és rábízom magam most is.
Aki mindig nagyon szeretett benneteket: Félix"
Amikor a levél végére értek, valamennyien könnyes szemmel ölelkeztek össze. Együtt volt az új család. Micsoda gyógyír, hogy Elijáhu itt marad, és mostantól az õ fiuk. Mindenük az övé. Rangjuk, nevük, de õk maguk is.
Ez azonban nagyon régen volt már. Évek múltával visszakerült Elijáhu, és Tarsusban telepedett le, ahol családot alapított, s nemrégen ment Félix után, itthagyva mostmár szeretteit, az õ családját, akik e különös kitérõ által egy zsidó - római polgár gyermekei. Benjámin is, és az õ gyermekei is részei a nagy birodalomnak, amely tanításai nem Jahve akaratát adják tovább. Ellenség õk e földön. De ki tudja, miért kellett ezt az utat is megtenni. Jahve nem cselekszik semmit sem véletlenül.

****

Tünődés

Visszaperegnek fejemben
a filmkockák, és
látom ott Jeruzsálemben
Jézust, ki hozza keresztjét.

Látszik rajta törődöttség, fájdalom,
a sok kín, mit ad a sokadalom.
Köpdösés, arculcsapás, korbácsnyomok,
és sok vércsepp, mi a szent Arcon alácsorog.

Még visszább peregnek a filmkockák,
s újra látom a jeruzsálemi utcát.
Itt is Jézus körül van a tömeg:
szíve repes, lelke örvend,...

...hiszen Jézus bevonult a városba,
- erre vártak oly régóta -.
Megérkezett a Megváltó,
Dicsőséges Szabadító.

És most gondolkodom, s hogy fáj,
hogy az ünnepelt viszi a keresztfát.
S mit látok? Leejtette,... s Ő is ... összeroskadt.
Nem bírta ... A nagy keresztet eddig hurcolta.

A nagy görcsös kereszt lent a földön,
Mellette Jézus, õ már felkelt lentről,
S újra emelné a keresztet, ... de nem bírja.
Czirénei Simont egy katona hívja:
"Gyere, vidd a keresztet! Nem bírja az Isten Fia!"

Most már Simon viszi, Jézus mellette megy
magától, nem kell, hogy erőltessék.
Tudja, hogy terve csak így lesz egész.
Elszorul a szívem, szemembe könny gyûl,
És mégis egész lényem örül,
Mert Jézus ezt értem is tette,
Hogy életem ezzel megmentse.

De végig kell néznem a filmet,
S tovább látom az útrészletet,
a keresztet, a tömeget, és tovább,
már látom, ... igen, látom ... a Golgotát.

Ide megy Megváltóm. Behunyom a szemem,
hiszen közelednek a durva nagy szegek.
De hiába. Hallom már az ütést,
és látom is a megváltás művét.

Látom, hogy beszél még, Máriához szól,
s a szeretetthez, tanítvány Jánoshoz.
Aztán hallom a szót: "Elvégeztetett!"
és itt a film is gyorsabban pereg...

...már egy kertben vagyok és sírokat látok,
és máris egyik sírhoz rohanok,
hiszen egy angyal nagy követ hengerít,
és a sírból Jézus lép ki ím.

Odamegyek hozzá, letérdelek elé:
"Ó Uram láttam, mily sokat szenvedtél!"
Ekkor látom, hogy a kép csak filmkép,
Én mégis érzem áldott jelenlétét,

Mégis itt van Jézus, és tudom, hogy hallgat,
Figyeli, hogy mit kér Tőle ajkam.
Én halkan susogom: "Itt van az életem!
Fogadd el ezt tőlem, én édes Mesterem!"
1979. húsvét

Királlyá koronázzátok!

Királlyá koronázzátok!

Királlyá koronázzátok,
Örökké magasztaljátok
Jézus nevét, ki Megváltó,
Békét s üdvösséget adó,
Örök segítő, és védő,
Állandóan köztünk lévő.
Aki neve Úr, és Király,
Megmentő, és hű Messiás,
annak, aki elébe jön
és bűnbocsánatért könyörg.

S ha sok bűnös jön Õhozzá,
Növekszik az Isten-ország,
A békehon, dicstartomány.
Előbb pedig itt a földön,
Gyülekezetünkben öröm,
Hogyha nő a taglétszám,
Örülnek a hívők ám.
Boldogság az minekünk,
Hogyha többen lehetünk.
Megtelik az imaház,
S a sok ember nem fér már...
Nem a békétlenség miatt,
Hanem, mert szűkek a falak.

Ez a vágyunk ... és meg is lesz,
Mert ád erőt a nagy Isten.
Bizonyságot tenni Róla,
Menni sárban, fagyban, hóban,
Csakhogy Róla beszélhessünk,
Embereket megmenthessünk
A halálból az életre,
Kárhozatból üdvösségre.

Cselekedjünk ezért sokat,
Keljünk, s induljunk el mostan!
S ne álljunk meg, csak akkor, ha
Az Úr minket szólít haza.
Mondhassuk, hogy itt a termés,
S mutassuk emberek lelkét.
(1979)

Karácsony

Az elmúlt éjjel Szent Fiú született
Egyszerű jászolban, nagy állatok mellett.
Fölötte József, és Mária, az anya
Megrendülten álltak, és József ezt mondta:

“Mária, édesem, boruljunk le együtt,
Kérjünk erőt, hogy tudjuk vele szentül,
Együtt az Istennel, a nagy Teremtővel
Felnevelni a kisdedet szent erővel!”

Együtt leborultak a nagy Isten előtt,
Hálát adtak, és kérték a mennyei erőt
Gyermekneveléshez, miben nem jártasak,
Azt az erőt kérték, amit csak Ő adhat.

Éppen, hogy felálltak, kopogtak az ajtón.
József kinyitotta, és kinézett hívón:
“Gyertek be emberek, született Megváltó
Kinek a lakhelye most még csak istálló,

De hogyha majd felnő - nagy Úr lesz, és Király,
Csodákat fog tenni, s nem kell neki kincstár.
Nem lesz gazdagsága sem mulandó, sem pénz
Hanem a szeretet, ami örökké él.”

A zörgető bölcsek beléptek, s figyeltek,
A szemük megakadt, és némán néztek
Némán nézték Jézust, gyönyörű gyermeket
Kinek feje felett glória díszelgett

Ajándékaikat átadták: a tömjént,
a mirhát és aranyat önként.
Nem késztette őket senki ember erre
Csupán a szent Isten, ki mindent megtehet.

Jöttek a pásztorok is víg énekszóval
S nyitották az ajtót nagy-nagy bizalommal
A jászol előtt leborultak, s énekeltek,
Imádták ők Jézust, ki rájuk is nézett.

Mosolyogva nézte a nagy embereket,
Kik leborultak s imádták a Szentet
Aztán felálltak, és menni akartak
Sok boldogságot és szerencsét kívánva.

József kikísérte, s áldást mondott rájuk
Hogy felvidították szegény istállójuk
Istenre bízta az útjukon őket,
S vezettette a nagy Teremtővel.
(1976.11.18.)

Hálaadás

Hálaadás

Uram, Istenem. Sugárzó arccal nézem,
Amit Te alkottál, mi neve lermészet.
Szent kezed munkája a sárguló búza
S ezzel teli szekér, amint két pej húzza.

Te alkottad meg a szép, ragyogó Napot,
Mi fent a kék égen egyre csak andalog,
S ahogy fénylik nappal, úgy tûnik el éjjel -
Nagy szomorúsággal, lankadó kedéllyel,

De másnap hajnalban újracsak felserken,
Ezzel dicsér Téged, és áldja szent Neved.
Lehetetlen volna felsorolni mindent,
Mi hõn dícsér Téged, és mit kezed mívelt.

Hálával tartozunk mindezért Tenéked,
Fõleg gyermekedért, kit küldtél mentésre.
Lelkünk mentésére, mert sok-sok a vétkünk,
S bizony szívünk lángja lassal, lassan gyérül.

El is aludna az, és elveszne éltünk,
De van ki táplálja, szítsa a mi létünk.
Te vagy az Jézusunk, ki meghaltál értünk,
S ezzel eltörölted rengeteg sok vétkünk.

Hála Néked Urunk, nagy, mennyei Király,
Ki mellett hûséggel sok-sok ember kiállt,
S a börtön nedves pincéjében, kalodában
Kiáltásuk ez volt: Hála Néked, hála!
(1976. aug.)

Epizód

(30 évvel ezelőtti stílusban)

A történet fõszereplője Veress Kelemen, akit munkatársai csak úgy neveztek, hogy “Borissza Keli”. S mi több Kelemen rászolgált erre a névre, mert ha pénzt érzett a kezében ... elfelejtkezett mindenről, így a feleségérõl, két nagyocska gyermekérõl: a 13 éves Ibolyáról, és a 16 éves Karcsiról.
Egy alkalommal a mi Kelemenünk munkából hazaindulva szokása szerint betért az útbaesõ kocsmába. Itt leült, és intett a kocsmárosnak: “A legerősebbet!”.
Ebben a pillanatban lépett a helyiségbe két jól öltözött, kb. negyven éves férfi. Ők is leültek, intettek a pincérnek, és szódavizet kértek. Elment a pincér, hogy teljesítse kérésüket. Közben a két férfi nagyon figyelte Kelement. Mikor a pincér visszajött a két pohár szódával, Péter - ugyanis így hívták egyiküket - megragadta a karját, és így szólt:
- Uram! Ismeri ezt az embert? Tudja, hol lakik?
- Hogyne, hiszen mindennap itt van. A Hársfa 32-ben lakik. Két gyermeke van, s felesége. Gyakran ők viszik haza.
- No Jánoskám, szedd a lábad és indulunk. Megmentjük ezt az embert, és a családot, ha a mi Urunk is velünk lesz.
Már az utcán így szólt János:
- Mostmár aztán futás, mielőtt hazaérne ez az ember. Hú, a nevét nem is kérdeztük meg. Nem baj, mindentől függetlenül irány a Hársfa 32.
És tényleg el is iramodtak a mi embereink Keli lakása felé. Odaérve rögtön csengettek, és másodpercnyi idő sem kellett az ajtó megnyitásához. Az ő emberük felesége nyitott ajtót.
- Ó, hát nem ő jött? Már megint - tudtam, hogy ez lesz. Pedig, hogy ígérte. Hát csak ennyi az ő szava? - fakadt ki sírva az asszony, aztán megtörölte a szemét, és így szólt: - Ne haragudjanak, de a férjemet várom, de úgy látszik, hogy megint úgy kell majd hazahozni, mint majdnem mindig. Ó, hogy is lehet ez? - s újra csaknem sírásban tört ki, de sikerült visszafojtania, s kérdezte ismeretlen vendégeit, hogy mi járatban vannak?
- A férje ügyében jöttünk.
- Csak nem valami bajt csinált megint? A rendõrségtől vannak? Jaj Istenem, miért mérsz rám ily nagy csapást?
- Nyugodjon meg asszonyom, nem a rendőrségtől vagyunk. De ami igaz, mégis rendőr, de nem földi, hanem az Égi Rendőrünk. Az Isten! Ő küldött.
- No akkor hála Istennek. De mégis mi célból?
- A Mindenható Isten szolgái vagyunk. Szeretnénk imádkozni Önnel a férjéért.
- Nincs veszteni valójuk. Megtehetik, de e én nem vagyok hajlandó önökkel imádkozni. Milyen Isten az, aki nem teszi meg azt, amit kérnek tõle?
- Kérem, így ne beszéljen, Lehet, hogy éppen Önben van a hiba. Nem gondolt még erre?
- Uraim! Ilyent ne is gondoljanak rólam! Kérem, én egy tisztességes asszony vagyok. Távozzanak! Az ember a saját házában egy idegen bűnösnek mondja! Hallatlan! De a férjemért imádkozhatnak. Abba beleegyezem.
- Mi előbb Önért szeretnénk imádkozni! - léptek vissza az Isten szolgái. - Menjünk be a házba, és vegyük fel Istennel a kapcsolatot!
János térdre esett, és így könyörgött: “Mindenható Urunk! Jöjj közénk! Te alakítsd át ennek az asszonynak a szívét, hogy lássa be az ő bűnösségét, tudjon bocsánatért esedezni Hozzád megalázkodva hadd imádkozzon ő is a férjéért! Most mi még őérte is könyörgünk Tehozzád. Hass reá Mindenható Urunk! ne hagyd őt elveszni a bűn posványában. Uram, Te változtasd meg őt! Adj neki új szívet, hogy azzal csak neked szolgáljon! Ámen.
Az ima elején az asszony keserves sírásban tört ki, Istenhez kiáltozott:
- Uram bocsáss meg! Bocsáss meg! - de a hangja elfulladt a sírástól.
Péter odalépett hozzá, és így szólt:
- Hallotta már, hogy Isten Önért is elküldte a Fiát?
- Mostmár tudom. Köszönöm Uraim! Nagyon köszönöm! Mostmár beláttam, hogy én vagyok a bűnös. Bennem vagy a hiba.
- Akkor adjunk hálát azért, mert Ön meglátta a bűnösségét, és imádkozzon a férjéért is.
- Boldogan - szólt az asszony, és Isten elé ment. Bocsánatért esedezett, és a férjéért is imádkozott. Azután felállt, és uzsonnára invitálta a vendégeket. Uzsonna eltelte után imádkoztak, és csendesen énekelni kezdték az “Öröm van a mennyben...” kezdetű éneket.
Az ének közben észrevétlenül beosont Kelemen, és az utolsó versszakot már örömkönnyektől fátyolos szemmel velük énekelte. Boldog volt.
Elmondta, hogy a kocsmában iszogatott, és mintha valaki szólt volna hozzá. Mintha valaki zörgetett volna a szíve ajtaján. Megkeseredett szájában az ital, és ott a kocsma italtól bűzös épületében Isten elé vitte az ő bűnös életét. Isten visszafogadta õt, hisz már egyszer Kelemen családjával együtt a Bárány útján haladt.
Az újra Istenhez tért család nagyon boldog, pláne a gyerekek, amikor meghallották, hogy a papa mostmár újra Isten gyermeke. Elmondták, hogy õk sokat imádkoztak a papáért, és hitték, hogy vissza fog térni az õ Atyjukhoz.
Ez a kis történet megmutatja, hogy Isten a gyermekek imádságát is örömmel elfogadja, de a szülõknek is meg kell alázkodni! Így boldog lesz a család, és együtt dicséri Teremtõjét.
(1977)

Nyugalomnap - így?

Nyugalomnap - így?

Vasárnap este megyünk haza családommal körzeti állomásunkról. Autónkban a hálaadónap áldott erejének öröme az úr. Gyermekeink boldogan csevegnek, feleségem beszélget velük, és is szeretettel szólók hátra, simogatom õket. Egyszóval idilli családi légkörben tartunk hazafelé.
Sötétedik. Pécs hosszú sugárútjára kanyarodom, majd hirtelen fékeznem kell, mert egy részeg ember lódul neki elõttünk. Kikerülöm, majd egy szomorú fejcsóválás után gyorsítok újra, s ekkor -talán az elõzõ ember barátja- ismét egy részeg ember van az úton. Folytathatnám a történetet az ötödikig.
Ennyi tönkremenőben levő élet. Ennyi felbomlásnak indult család. Ennyi torzuló emberarc. Ennyi megcsúfolása az EMBER nevének. Ennyi gúnyolódó mutogatás Jézus keresztje felé - "nem te tettél boldoggá".
Képzeletben néhányat hazakísérek elszorult szívvel. Mi lesz ma este otthon a családban? Jobb esetben lefekszik, észre sem véve, hogy felesége öltözteti át, teszi tisztába - sírástól kivörösödött szemmel. Rosszabb esetben kiabálás lesz, veszekedés, verekedés; kések pengéi fognak villogni, sebeket okozni. Talán vérbefagyott holttestté lesz némelyik, vagy családtagjaik valamelyike.
S mindezt "boldogságkereső" emberek teszik. Vagy a búfelejtés szándéka torzítja el így õket.
Öt ember egy úton. Százak, ezrek, tízezrek meg mellettük világszerte, akiket fogva tart - acélmarokkal - az õsi hajcsár. Rabjai annak, ami felett urakká lehetnének.
Nem szállhatok ki mindegyikhez. De lehetõségemmel élve imádkozom értük:
- "Uram, Jézus! Látod õket Te is! Köszönöm, hogy vársz még rájuk. Könyörgök hozzád ezért az ötért: bocsáss meg nekik! Adj szabadulást! A golgotai vér érdeméért".
Ma reggel imádkoztak országszerte a gyülekezetek őértük. Ne hagyjuk abba ezt az imádságot!

Halál - gyermekszemmel

Halál - gyermekszemmel

Három és féléves Petikém egyszer uzsonna közben mondja édesanyjának:
- Anya! Majd ha én kezdek meghalni, akkor össze fogom pakolni a játékaimat.
- Miért, csillagom? - kérdezi feleségem.
- Azért, hogy megmutassam az Úr Jézusnak.
Feleségem ámulattal mondja el este a történteket. Erre én is megkérdezem kisfiunktól:
- Miért pakolod össze a játékaidat, ha kezdesz meghalni?
Õ ártatlan, õszinte szeretettel válaszol:
- Azért, mert az Úr Jézussal fogok játszani. Tudod, elviszem a markolós autót, meg a MODUL-építõt is. Igen.
Megdöbbent ez a beszélgetés, de boldog vagyok. Peti tudja, hogy anyai nagymamája és apai nagypapája már az Úr Jézusnál van. Nem is ismerte õket. De a halál ténye pici értelme számára nem rémítõ. Bár ilyen boldogan hihetne késõbb is!
Áldom az Urat, hogy a kisdedek által tanít hinni, boldogan élni, boldogan halni, s közben Petikémet ölelem, abban a reményben, hogy még sokáig velem fog játszani a markolós autójával, meg a MODUL-építõjével.

Jézus - a moziban

Moziban ülök gyülekezetem ifjúságával. Körülöttünk több száz egyetemista, fõiskolás diák ül, s együtt nézzük Pasolini Máté evangéliumát. Mindez történik Pécsett, egy egyetemi moziban.
A rendező által kiválóan megformált Jézus-alak hirdeti az örömhírt, az evangéliumot. Mindenkit hív, mindenkinek ígér, mindenkit szeret. Ahogyan ezt Máté leírta. A film alatt - tudva, hogy nem illik, mégis - figyelem az ottlévőket: az egyenként érkezetteket, a szerelmes párokat, a baráti csoportokat. Az arcukat, a viselkedésüket.
Mindenki arcán csodálatosan feszülő figyelem. Mohón isszák az élő vizet - Jézus Igéit. Nem találom itt a mozik félhomályát kihasználó enyelgő szerelmeseket. Nem találom itt a nevetgélő, beszélgető, cukrospapírokkal zörgő barátokat. Nem találom itt a félidőben indulattal távozókat. Sorolhatnám tovább a film már jelentkező hatásait.
Jézus Igéi, tettei összefognak minket, ottlévőket. Egyet figyelünk, egyet hallgatunk - együtt.
Vége van a filmnek. Várom, hogy megbolydul a méhkas, elenged a film ereje; mégis marad az áhítatos, templomi csend. Az ajtóknál, a lépcsőn lefelé, s kint az utcán is egy - Jézus lényével átitatott tömeg vonul. Semmi trágárság, semmi dulakodás, tolakodás, erőszak.
Mintha Jézus lenne itt.
Jézus van itt.
A Magvető veti a magot. Így is.
A MAG hull - jó földbe is. Itt is.
Komló, 1989.

Éjszakai oltalom

Éjszakai oltalom
Családommal hálaadónapon voltunk Kocsordon. Kellemes ünneplés, beszélgetések után úgy határoztunk, hogy - gyermekeinkre való tekintettel - hétfõn csak késõn este indulunk haza - így talán végigalusszák az utat.
Így indultunk el a közel ötszáz kilométeres útra.
Természetesen hamar elálmosodtak gyermekeink, s ez lassan átragadt feleségemre is. Tímeánk elaludt, s az egészséges 15 hónaposok módján aludt végig, a kocsiban rögtönzött ágyon.
Peti elaludt, és a kisfiúk természetes kíváncsiságával sokszor felébredve körülnézett, felült, kérdezgette, hogy mikor érünk már Komlóra?
Feleségem nehezen szenderedett el, s gyakran felébredve kérdezett, hogy nem vagyok-e álmos, bírom-e még?
Atyánk kegyelme folytán az álmosság messzire került. Boldogan, az éjszakai városok, falvak, mezõk szépségében vezettem. Soha nem mutatta még ezt az arcát az alföldi mezõ. A holdfényes éjszakában nyulak, egerek, s rengeteg egyéb mezei rágcsáló menekült ki autónk reflektorfényébõl. Rókák osontak a már megszerzett zsákmánnyal szájukban, vagy éppen azt keresve. Õzek rebbentek szét kecsesen, félbehagyva a megkezdett éjszakai tanácskozást. Leírhatatlan gyönyörûség, amit ebben az éjszakában láttam.
Ha észrevettem, hogy Tímeának szemébe veti fényét a Hold, s õ emiatt forgolódik, eltakartam elõle. Ha kitakarózott, visszaigazítottam. Ha Peti lába lecsúszott, visszasegítettem. Ha feleségem felébredt és szomjas volt, hátraadtam az innivalót.
Közben, mikor mindhárman aludtak, egy régi, gyermekkori imádság jutott eszembe: "Én Istenem, Jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, õrzõ kezed vigyáz reám".
Az enyéim nyugodtan becsukták a szemüket, aludtak. Ekkor éreztem azt a csodálatos érzést, hogy rám bízták magukat. Az Úr mellett az én kezemben van a biztonságuk, a létük. Dehogy tudnék elaludni. Ha bajuk van, kisegítem. Ha kérdeznek, válaszolok Ha alusznak is, nyugodtan teszik, mert Apa vigyáz, ébren van.
Jézus mondta: "HA ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tõle?" (Mt 7:11).
Igen Atyám!
Áldalak azért, hogy becsukhatjuk a szemünket, hogy Te vigyázol ránk! Azért, hogy értelmetlenné válik az aggódásunk, ha ismerünk Téged! Akkor is, ha az éjszaka sötét fátyolba csomagolja létünket. Mert ígéreted szerint szûnik az éjszaka, lassan lecsúszik rólunk az éjfátyol, s a vakító fény harsogja a sötét elmúltát. S Te, aki a sötétben vigyázó szemmel segítettél, dicsfénnyel vársz minket. Áldassék Szent Neved!