2010. március 26., péntek

Lépésről lépésre X.

Életben maradni!

Nékem az élet Krisztus – halljuk Pál apostol szavait, és az Ige énekfeldolgozását. Így ha életről beszélünk, vissza kell térnünk a kezdetekhez, és az Élet Forrásától kell vezetést kérnünk.
Az Örökkévalótól. Milyen gazdag név ez. Öröktől fogva, mindörökké. Az Ő élete jelen volt akkor is, amikor semmi egyéb nem létezett a mostani világból, és jelen lesz akkor is, ha már mindent elsodor az enyészet.
Isten úgy döntött, hogy szeretetéből embert teremt. És az embertestbe saját Lelkéből fúj, hogy az embernek élő lelke legyen. Teremtője ajándékaként.
Ez az élet jelentik meg újra és újra az emberben.
És ez az élet válik mulandóvá a Földön. Amikor Kain gyilkos indulattal (akkor még nem tudhatta, hogy az ember megölhető) megy neki Ábelnek, bekövetkezik az első halál. Nem mozdul többé a test. Visszavonhatatlan, visszafordíthatatlan dolog történt.
És megtanulják, és tudják, hogy elvégezett dolog, hogy az emberek meghalnak. Hogy mindenki meghal. Ki fiatalon, ki idős korában. Természetes halállal, vagy erőszakosan.
2000 éve, az idők teljességében született egy gyermek. Egy gyermek, akinek emberteste volt, aki Emberfia, mégis Isten Fia.
Jézus gyermekkoráról kevés információnk van. Olyan élete lehetett, mint kortársainak. Lehetett lázas beteg, szülei aggódhattak érte, sírt, éhes volt, és fájdalmakat is érzett. Mégis, egy különös ígéret van mellette. Isten kijelentette akaratát, hogy Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. És mi mindenből még emellett?
Amikor az Úr Jézus szavait olvassuk, tetteit szemléljük, megértjük, hogy sokkal többről van szó. Hiszen előtte nem tornyosul áthatolhatatlan falként a halál – miközben testének meg kell halnia.
Amikor Nain városból szomorú menet tart a temető felé – nem is gondolják, hogy Jézus megváltoztathatja a sokezer éves tapasztalatot, és örvendező menetként mehetnek vissza. Jairus leánya már nem gyógyítható, meghalt. És szülei boldogan kapják vissza a sirítóasszonyok gyűrűjében leányukat, mert Jézus életet teremt. Lázár negyedik napja halott. Bepólyálva fekszik a sírban. És Jézus megszólítja. Gyere ki! És a „halott” - illetve nem halott, hiszen jön - engedelmeskedik a parancsnak.
És hangzik a prédikáció közben: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él.” Hosszan sorolhatnánk Urunk kedves szavait, amelyek számunkra is reményt adnak.
És hiteles a szó, hiszen csoda, tett követi.
Arról is beszélt tanítványainak, hogy az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, bűnösök kezére adatik, meghal, de harmadnapra feltámad.
Az ÉLET meghal? Hogy történhet ez? Sok küzdelmes belső harc következik pedig az örömhír elhangzott. FELTÁMAD!
Aztán elindul a halál felé. Az erőszakos halál felé. Töviskorona, korbács, kegyetlen, embertelen vallatási módszerek, kínzások. És az Élet földi élete gyengül. Keresztre feszítik a Golgotán, és engedi, megadja, odaadja magát.
És monumentális jelenségek közepette hasad a templom kárpitja, és sok elhunyt szentnek feltámad a teste, akik bemennek a szent városba, és megjelennek sokaknak. Mintha ajtó tárulna, közeledne az élet, az örök élet, mintha már összeérne a mulandó és az örökkévaló élet, hogy mindenki higgyen Jézusban. De Ő meghalt. Hogy biztosan legyenek a dolgukban a rómaiak, hiszen „jó munkát” kellett végezniük, egy gyakorlott mozdulattal szíven szúrták az Életet. Hogy biztos legyen a halála. Jegyzőkönyvezhetően.
Aztán gondosan eltemetíik, őrzik.
De! Az élet nem szorítható bele a halál béklyójába. Nincs olyan páncél, amely fogva tarthatná Őt.
Messze már a szomorúság, hiszen feltámadt az Úr!
Valóban Ő az Élet. És minden ígérete igaz.
Akkor és ott, most és itt is!
Benne hinni, Őt követni, engedelmesen szolgálni – ez a feladatunk.
Az Életben maradva örökké élni!

Húsvét öröme

Húsvét öröme
Feltámadt az ÚR! Nincs a sírban! Láttuk Őt! Üzent Nektek! – mondták az asszonyok a reménytelenségbe zuhant tanítványoknak. Csoda történt! Jézus ÉL!
Követői visszaemlékezhetnek, hogy Jézus életre hívta a naini ifjút, Jairus leányát, és Lázárt, kiűzte az ördögöket, lecsendesítette a tengert, megelégített 4-5000 embert, megtisztította a templomot, hatalommal tanított.
Mégis, a Vele való újabb találkozásig mennyivel nehezebb a tanítványoknak, és milyen rettenetes a ma élő hitetleneknek is az elmúlásról gondolkozni. Azt gondolni, úgy tudni, hogy egyszer vége mindennek. A „születés-élet-halál” szűk sávjában élni, a „nincstovább” rémképével.
Egy „betoldás” boldog utótaggal bővíti az iménti szomorú kimenetű utat. Újjászületés által van boldog örök életünk! Jézus azt mondja Nikodémusnak: "…ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát!" (Jn 3,3), majd folytatja: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.”(Jn 3,36)
Milyen tragikus lenne, ha az Úr Jézus élete a földi 33 évet követően lezárult volna. Ő azonban feltámadt a halottak közül, él, munkálkodik, uralkodik!
Húsvét ünnepén az ÉLET boldog evangéliumát hirdeti számunkra. A Feltámadt Hős, az Első Zsenge hív bennünket, hogy a Vele való közösségben váljék reményteljessé az életünk. Ami testtől született az is érték, de az test marad. Mulandó, vég felé rohanó. De a Lélektől születettek számára a reménység sugara ragyog fel. Isten gyermekei vagyunk. Az élet, az örök élet boldog bizonyosságával a szívünkben.
Kedves Barátom! Jézus Krisztus feltámadásának ünnepén a Te életedben is bekövetkezhet a csoda. Ha elfogadod Krisztus nagypénteki keresztáldozatát, kegyelmét, amellyel meglátogat Téged, az újjászületés áldását, akkor többé neked sem kell félned a haláltól. Mert az Élet Fejedelmével együtt örök életed van! Ez legyen számunkra húsvét öröme!

2010. március 20., szombat

Lépésről lépésre IX.



Aggodalmaskodástól mentesen…
Általában korán kelő típus vagyok. Így történt ma reggel is. A kukát ki kellett tennem az utcára, és amikor emiatt kiléptem házunk ajtaján az udvarra, kimondhatatlan meglepetésben volt részem. Mintha egy koncertterembe léptem volna. Magasabb és mélyebb hangon, halkabb és hangosabb, különféle ütemben megszólaló muzsikusok kápráztattak el. Lenyűgözve hallgattam a véget nem érő darabot. Felnézve a gyönyörű égre, ahol csodálatos rózsaszínes felhőpamacsok úsztak, és világosodott a háttér, hát betelt a szívem örömmel. Visszaérkezve irodám szürkeségébe, cikket írni, ezek a gondolatok járnak a fejemben. És, az, hogy Isten madár-hírnökei prédikáltak ma reggel nekem.
"Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? (Mt 6,25-26)
Sokszor aggódó típus is vagyok. Gyengeségemből fakad, hogy amíg valami nem oldódik meg, amíg kétséges a dolgok kimenetele, szoktam aggódni. Hiszek Isten ígéreteiben, de amíg várni kell, ha várni kell, ha még nem látszik, ha nem úgy látszik….
Étel, ital, ruházat, lakás, autó, számítógép, út, feladatok, munkahely, kapcsolatok… sorolhatnám. Mikor, mi miatt eshetek, eshetünk kétségbe.
Bátorítom a kedves Olvasókat koránkelésre. Ha egy kiskabátot felvéve kilépsz, kiülsz az udvarra, erkélyre, meghallod, amint Isten áldott prédikátorai szólnak hozzád! Mintha azt kiáltanák kórusban, hogy túléltük a telet. És a mezők mostantól értünk zöldellnek, nekünk terem ott minden, a mi terített asztalunk, a mi éléskamránk, amit Mennyei Gazdánk minden jóval megtölt. Válogathatunk is kedvünkre! Boldogok vagyunk!
Szeretnék csatlakozni hozzájuk. Örülni velük együtt. Ha az ő életük ennyire szép, ennyire szabad, boldog, akkor én még nyugodtabb lehetek? Ha ők nem aggodalmaskodnak, akkor én miért is tenném, teszem?
Az Ige célba ért. Szíven talált.
És továbbolvasva Mesterem beszédét, hallom már, mi is az út. „De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,33-34)
Ma reggel sorra veszem gondjaimat. Egyenként odapakolom Uram elé. Kérem Őt, segítsen félretenni, megoldani őket.
Keresem Őt, keresem igazságát, keresem Országát, és megtelik a szívem békességgel. Drága Barátommal vesszük sorra az imént még nyomasztó, aggasztó terheket. Rámutat, mit hogy kell tennem, segít az elrontott dolgaim helyrehozatalában, megerősít a ma még megoldatlanok ügyében, ígéri, hogy segíteni fog, elmondja, hogy mit tervez velem.
Továbbindulok.
Fülemben a hajnali madárkórus éneke, szívemben meg áldott, krisztusi béke. És a teher megkönnyebbedett.
Van még egy nagy kérdésem.
Hogy lehetnék, hogy lehetnénk bátorító kórusává embertársainknak? A gyülekezet éneke, élete prédikálja-e az aggódásban élőknek, hogy nem kell félni, hogy nincs miért aggodalmaskodni, hogy nincs baj.
El tudjuk-e hinni, készek vagyunk-e hirdetni, hogy Isten Országának, Igazságának a keresése az alapja a boldogságnak. Látszik-e az arcunkon, hallatszik-e a a beszédünkön, érződik-e a tekintetünkön, hogy Gazdánk megterített asztala elénk tárult?
Bárcsak elámulnának a világ aggódói, ha bennünket meghallanak, és azt éreznék, amit én ma hajnalban. Hogy szeretnének ők is ilyen “gondtalanok” lenni, közénk tartozni, velünk tartani.
Számomra ez volt a ma reggeli evangélium. Isten számomra vonultatta fel a Gödöllői Dombság égi zenekarát. Értem az üzenetet. Olvasom. Élem. Köszönöm!!!

2010. március 10., szerda

Lépésről lépésre VIII.


Otthon
Otthon – édes otthon! – mondják gyakran a hosszú útról hazaérkezők, amikor végre megpihennek szeretteik körében. Hazaérkezni – azt is jelenti, hogy visszazökkenni a megszokottba, az ismerős körülmények közé. Elül a távollét bizonytalan vibrálása, kisimul a lélek, pihen a test – hiszen otthon van.
Hazaértem – mondják a megtérők boldogan, hiszen a távollét félelmet jelentett, rettegést, az otthon pedig megnyugvást, belesimulást a mennyei Atya kezébe. A távollét nem adott testvéri kapcsolatot, a gyülekezetben igazi társakra talál.
És mintha azt csivitelnék a kismadarak a fészekből, anyjuk tollainak biztonságos takarásában, hogy „Csiripp-csiripp! Itthon vagyunk! A fészekmelegben!”
A többéves hadifogságból hazaérkezők mondhatták még különös érzéssel, hogy: hazaérkeztem! A fogságban nem volt szabadság – itthon van. A politikai üldözöttek, akiknek el kellett menekülniük itthonról, amikor végre hazajöhettek, mit érezhettek?
A nagy emberi kérdésre - mi végre vagyunk a világon – farkaslaka híres lakója, Tamási Áron írja: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Mit is jelent számomra az otthon? Mi jelenti az otthont?
Ha körbenézek földi otthonomban, tudom, mi mindent készítettem én magam rajta, és sok fáradtságunk eredményeként lakhatjuk. Ismerem a környéket, a szomszédokat, a napkelte csodáját, a besnyői templom képét. Ismerem házunk lakóit, családomat.
Ha a gyülekezetre tekintek, ahol élek és szolgálok, boldogság járja át a szívem. Jó látni, tudni az imaház szépségét, otthon-szerepét a közösség számára, látni sok igehallgatót, testvéreket. Ha velük találkozom, ha belépek az Úr házába, otthon érzem magam.
Vezetőként az otthon-érzést minden magyarországi gyülekezetben megkapom az Úrtól. Testvéreimmel találkozva megtapasztalom, hogy nem az épület, nem a szervezeti formák, hanem sokkal több köt össze bennünket, a HIT, az Úr Jézus Krisztus.
HA még jobban bővítem a kört, és az otthon fogalmát, és szertenézek a hazában, felvetődik a kérdés: „Itthon vagyok-e?”. A válaszom egyértelműen IGEN!
Szeretem a hazámat, szeretem egyházamat, szeretem gyülekezetemet, szeretem testi otthonomat. Ajándékba kaptam mindent Uramtól. Természetes, hogy hálás vagyok érte.
Március 15-e környékén azonban a kérdés még nagyobb erővel vetődhet fel: mit is jelent az otthon, a haza. A közelgő parlamenti választások is felelősségtudatot sodornak felénk: mi dönthetünk hazánk bizonyos kérdéseiről. Ha itthon akarunk lenni, ha felelősek vagyunk érte, akkor természetesen elmegyünk választani, imádkozva, hittel, odafigyelve, határozottan!
Ideális otthon? HA mégolyan szép is egy ház, nem lehet igazi otthon szeretet, figyelmesség, hit nélkül. A falak lehetnek világosak, a berendezési tárgyak értékesek, a lakók ápoltak, jólszituáltak a lényeg, a Lényeg sokkal több ennél. Lehet szép az imaház, nagy, gazdag a gyülekezet, attól még nem otthonos. És lehet a haza természeti kincsekben (s egyebekben) gazdag, nem lesz otthonná tőle.
Egy jól ismert ének zsong a fejemben, amiben benne van a megoldás, hogy a falakkal körbezárt tíz-száz négyzetméter otthonná nemesüljön. Hogy a sötétség oszoljon, és világosság ragyogjon fel! Halkan, magadban dúdolva kezdd az éneket: „Hol Jézus Úr, az éjszakát napsugaras fény járja át, … országa áldással tele, a fogoly is szabad vele….”!
Ez a megoldás itt a Földön.
Azonban ha itthon/otthon ügyben gondolkozom, bármennyire is komfortos, és Istentől megáldott otthon az itteni, van nála jobb. Olyan, amit nem ember tervezett, nem emberi kéz formált, nincs hiányossága, hibája. Amit az Úr készít az Őt szeretőknek. Örökkévaló otthon. Mert az itthon előbb-utóbb elbomlik, de az az otthon, az égi, az örökkévaló sohasem múlik el.
Ma még itt dolgozom, testi otthonomon, a gyülekezetben, az egyházban, az országban, de miközben itthon vagyok, tudom, hogy „…az égi Hon lesz otthonom!”

2010. március 9., kedd

E-mailen kaptam...

Nem tudom mi lesz a jövő.
Milyen lesz.
Félni, persze, hogy félünk.
Mert járatlan út.
És nem ismerjük.
De Isten tud rólunk.
Mindent tud.
És minden gondolatunkat, félelmünket ismeri.
Isten mindenki felől jót tervezett.
Bízzunk Istenben.
Sajnos az út, amit végig kell járni az nehéz.
Mindenkinek máshogy nehéz.
De Isten velünk van.
És bíznunk kell abban, hogy ez elég.
Hogy Ő elég erőt ad.
Bárcsak tudnánk mindenben amennyire csak rajtunk áll engedelmeskedni Neki.
Azt hiszem, akkor talán kicsit könnyebb lenne.

2010. március 7., vasárnap

Lépésről-lépésre VII.

Gyermek? Áldás!
„Isten ajándéka a gyermek!” – olvashatjuk a jól ismert zsoltárban, és erre gondolva elképzelem az első emberpár ámulatát, amikor megszületett az első gyermek. Ezt megelőzően Ádám azt mondta Istennek, hogy nem talált magához illő segítőtársat. Isten mély álmot bocsátott reá, majd oldalbordáját kivéve formálta meg a hozzá illőt. Akkor már lelkesen mondja Ádám, hogy „Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.”. Majd megszületik az asszonyból való, a kettejükből való Kain, majd Ábel, majd Sét… Különös lehetett kettejük kapcsolata, a Nagy csodálkozás lehetett bennük, Éva testének változása, az “áldott állapot”, majd az első “kisember” megszületése láttán. Hogy van ez? Honnan érkezett? Ki ő?
Amikor gyermekeinket először megláttam, különös hála volt a szívemben. Akkoriban még nem volt apás-szülés, sőt először a kórházi fekete-fehér TV-n keresztül gyönyörködhettünkfeleségemmel, Erikával első gyermekünkben. Hála járta át a szívünk. Ő a miénk. Aztán két és fél évvel később újra: ő is a miénk. Isten két gyermekkel ajándékozott meg bennünket – huszonévvel ezelőtt. Azóta mindketten felnőttek, de felejthetetlen az első találkozások élménye.
Köszönöm az Úrnak, hogy megáldott velük. Hogy mint gyermekeket ránk bízta őket.
Sokszor kerestem gyermekeimmel való kapcsolatomban, hogy az Úr Jézus mire mondhatta, hogy “ha olyanok nem lesztek…”. És napról napra fedeztem fel, fedeztünk fel újabb és újabb csodákat. Az első fürdetésnél – kis testük tökéletességét, az első már összevillanó tekintetben a még beszéd nélküli élő kapcsolatot, első gügyögésüket, kezdő lépteiket, a kacagást és a sírást, az engedelmességet és a rosszalkodást…
Visszatekintve úgy látom, hogy nagyon gyorsan elrohant ez az idő. Mondom is minden kisgyermekes házaspárnak, hogy ízlelgessék, értékeljék minden nap örömét, amit kisgyermekeikkel tölthetnek, mert rohannak az órák, a napok, az évek. És soha nem térnek vissza.
Az Úr ajándéka a gyermek. Áldás! De vajon hogy viszonyultunk hozzájuk, hogy viselkedünk velük?
A gyermekbemutatási ünnepen jelképesen is az Úrra bízzuk. De ne feledjük, hogy Ő pedig ránk bízta. Segítségünkre van mindenben, de a feladatot nekünk kell elvégezni. Nekünk kell gondoskodni testi-lelki szükségleteikről, és a szülőnek kell nevelenie, felkészítenie az életre, a hívő életre. Miközben tanuljuk, hogy milyen a kisgyermek, felelősségünk, hogy milyen felnőtt válik belőle.
Visszatekintve – megalázódva köszönöm meg az Úrnak, hogy gyengeségeim ellenére is megtartotta családunkat, hogy gyermekeink felnőhettek. Hálás vagyok megtérésükért. Azért, hogy mint édesapa a bemerítőmedencében is foghattam a kezüket. Hogy Krisztusban testvérekké is lettünk. Hála legyen érte, értük az Úrnak!
Egy lépéssel visszább lépve azon gondolkozom, hogy mit jelenthettem szüleim számára? Nagyon szerettek – ezt tudom. De sokszor megszomorítottam őket, amikor engedetlen voltam, lázadó, okoskodó, indulatos kamasz. És mégis szerettek. Hála legyen érte!
Kedves Olvasó!
Ha most van kisgyermeked, akkor ülj le mellé gyakran, hogy gyönyörködj az Úr ajándékában. Ha elmosolyodik, legyen mosoly a szívedben, ha tágra nyitott szemekkel néz rád, adj neki értéket kincseidből. Jó szót, beszélgetést, közös játékot, kirándulást, ismeretet, és legfőképpen hitet. Úgy élj, hogy számára is kedves legyen az Úr Jézus Neve, Személye!
Ha gyermekeidre tekintve fájó emlékek jönnek elő benned, hidd el, hogy az Úr megkönyörül rajtad. Ha elrontottál valamit, másként tennéd – ha újra lehetne,ha kudarcnak éled meg a gyermeknevelést, hívd segítségül Őt, Jézust, imádkozz a Mennyei Atyához, hogy adjon erőt, hitet, reménységet, csodát!
Ha olvassák ez írást olyanok, akiknek még nincs gyermekük, kérlek titeket, hogy ne hallgassatok azokra, akik azt mondják, hogy nem érdemes gyermeket vállalni, hogy anyagilag nem kifizetődő, hogy ma már kezelhetetlen, nevelhetetlen gyermekek születnek.
Kétezer évvel ezelőtt egy „Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk”. Az ember-gyermek-testet ő is magára vállata. Azóta még hitelesebb az ősi zsoltár-ige: “Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zs 127,3-5)

Lépésről-lépésre VI.

Baptista vagyok…
Hitem, elhívásom, szolgálatom, életem Krisztus gyülekezetéhez köt. Lelki otthonra az Úr kegyelméből a baptista családban leltem.
Örülök, hogy ide tartozom.
Hitvallásunk a Biblia alapján áll. Ha elemzem hitvallásunk tételeit, azt kell látnom, hogy azonosulni tudok vele, hogy nem kell szégyellnem, magyarázkodnom, hiszen bibliai módon élve azonosulhatok testvéreimmel.
Gyülekezeti életünk a Bibliából megismerhető, követnivaló modelleket követi, mind a szervezeti élet, mind szolgálataink vonatkozásában. Sokfelé járva azt tapasztalom, hogy a baptisták szót értenek egymással ország- és világszerte. Befogadó közösség vagyunk.
A baptista istentisztelet kedves számomra. Az Ige van a középpontban, de megjelenik a bizonyságtételek, versek, zenei szolgálatok sora, és minden az Ige célbajutását segíti.
Énekeink kimondhatatlan kincsként vannak birtokunkban. És használjuk hétről hétre, így nem porosodnak be, de ha kell, akkor az újabb kor igényeinek megfelelő új énekekkel állunk elő. Így dicsőítjük Istent.
Az imaközösség áldása is közös kincsünk. Amikor egyakarattal tárjuk az Úr elé hálaadásunkat és kérésünket egyaránt.
Baptista és anabaptista őseinkre is hálaadással emlékezem. A vértanúkra, és a hosszabb időn át szolgálókra egyaránt. Talán nem túlzás, ha közöttük említem “Joánnész ho Báptisztész”, vagyis Bemerítő János testvért. Majd Hubmayer Baltazárt, Johann Gerhardt Onckent, Kornya Mihályt, Billy Graham testvért, és hosszan folytathatnám.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy használ bennünket a lelki szolgálat végzése mellett karitatív tevékenységekre is. Amikor óriásplakáton látom az út mellett a baptista nevet, azért imádkozom, hogy legyünk olyan jó baptisták, akik krisztusiak, Isten gyermekei, bibliások, hívők, akik a helyükön vannak.
Köszönöm az Úrnak, hogy ide tartozom, hogy itt bízott meg feladattal, felelősséggel, szolgálattal.

Lépésről-lépésre V.

Gyülekezet
Ha a gyülekezetre gondolok, megelevenednek előttem az emlékek. Sárguló képek mozdulnak meg, személyek, szavak, az általam megismert gyülekezetek hangulata frissül fel. Mintha ma lett volna. Mintha még most is hallatszana az igehirdetés, mondanánk a karácsonyi verset, mintha ott lennék.
Különös ajándéka Istennek a gyülekezet. A kihívottak áldott közössége. A sékfélékből összeálló egységes közösség. Az EGY ÚR mellett felsorakozók sokasága.
Milyen a jó gyülekezet?
Szeretném határozottan leszögezni, hogy Magyarországon nincs rossz baptista gyülekezet! Vannak gyülekezetek, amelyek betegséget hordoznak, amelyeket megkísértett a Sátán, amelyeknek gyógyulniuk kellene, de ahol hétről hétre hirdetik az evangéliumot, ahol közösség van, ahol az Úr áldásait megtapasztaljuk, az ajándék, azt értékelni kell, azért imádkozzunk, tegyünk, adjunk hálát.
Éltem kis gyülekezetben, és nagy közösségben egyaránt. Méret alapján sem mondanám jobbnak, vagy rosszabbnak a gyülekezetet. Falusi és városi, fővárosi gyülekezeteket látva ugyanezt mondom.
Isten ajándéka sokszínű. Az adott településen élőkből, az ott megtérőkből formálja a gyülekezetet, a „krisztustestet”. Nevét adja hozzá. Az Ő tulajdona. Az Ő alkotása.
Felmagasztosul a szememben a gyülekezet. Az Úr gyermekeinek tábora. Látszólag nagyon sokfélék, de sok közös értékük van. Egy az Úr, egy a hit, egy a bemerítés, egy-ségben élhetnek, mert EGY Lélekkel, a LÉLEKKEL itattattak meg.
Ezáltal kerül minden emberi társaság fölé a gyülekezet.
Amikor vasárnap reggel imaórán gyülekezünk, lassan mindenki a helyére kerül. Az egy Lélek megérinti szívünket, amely együtt dobban a többiekével.
És akkor… érezzük, hogy milyen jó örülni az örülőkkel! Mert vannak közöttünk, akik örülnek – velük mi is örülünk. Annak, hogy megszületett a gyermekük, felépült a házuk, munkát találtak, vagy éppen lecserélték az autójukat.
Azt is … érezzük, hogy együtt tudunk sírni a sírókkal (sőt, segíteni is nekik!). Azokkal, akiknek éppen meghalt valaki a szeretteik közül, akik nem tudják kifizetni adósságukat, elveszítették az állásukat, összetörték az autójukat, és sokáig folytathatnám.
Örülünk a gyülekezetben a megtérőkkel, mert látjuk, hogy Isten mit végzett az életükben.
Látogatónkat, vendégeinket örömmel fogadjuk. Néha nem értjük őket, hogy az általunk sokat kritizált gyülekezetben miért éreznek akkora szeretetet, az általunk rossznak tartott prédikációra miért térnek meg, hogy miért látnak annyi jót, annyi értéket.
E sorok leírása közben az jár folyton bennem, hogy szeretem a gyülekezetet. Az Úr gyülekezetét, amelybe engem is befogadott, ahol sok testvéremmel együtt otthont adott, ahol szolgálhatok. Az Úr is szereti a gyülekezetet. Azt is, amelynek én vagyok a tagja.
Én, a méltatlan, a kegyelemből élő, az Úr irgalmára utalt, a napi vezetésre kényszerült ember itt lehetek. Nem vagyok különb a többieknél. Az én hiányomat is Ő pótolja ki. A többiekét is. Alapvetően tökéletlenek vagyunk. Ő mégis megtisztított, felkészített.
Nekünk mondta, hogy induljunk el, az Ő Nevében missziózni. A szolgálatok sokfélesége állhat előttünk. Tennivaló bőven akad. Munkás is van szép számmal.
Itthon, vagyis a gyülekezetben egyeztethetjük szolgálatainkat, koordinálhatjuk. Vannak, akik indulnak, hogy vigyék a jó hírt. Vannak, akik segítenek a szükséges eszközös biztosításában, akik tapasztalataikkal támogatják az indulókat, és akik hűséges imádkozóként az Úr előtt vannak – értük.
És így könnyebb prédikálni, segíteni, missziózni.
Kedves Olvasóm! Szeretettel kérlek, gondold át, hogy milyen véleményed van a gyülekezetedről! Aztán kezdj el imádkozni magadért és a többiekért. Szeresd testvéreidet, értékeld őket, és meglátod ők is ugyanezt cselekszik veled!
E sorok olvasása után kérlek, köszönd meg Istennek azt a gyülekezet, ahol kisgyermekként éltél, ahol megtértél, ahol szolgálni kezdtél, ahol fájdalmak értek, ahol az Úr újra, meg újra kegyelmet adott neked, és ahol most élsz! Az Úr Gyüelekezetét!

Lépésről-lépésre IV.

Elhívás - elküldés
Isten rendelkezik a Földön élő emberek életével. Az Alkotó eldöntheti, hogy teremtményeivel mi a célja. Szabad akaratot ad, mégis feladatot bíz rájuk, olyan szolgálatot, amire alkalmassá tehet genetikailag, a családi körülmények segítségével, különleges képességek, vagy szorgalmas felkészülés, tanulás által.
Először egyedül Ő tudja, hogy mi a célja velünk. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr” (Jeremiás 29: 11.)
Aztán kijelenti az embernek is. „Így szólt hozzám az ÚR igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1, 4-5)
Isten Igéje végigkíséri az életemet. Ezzel a jeremiási Igével bemerítkezésem után egy héttel szólított meg, és azóta is hallom, tudom, hiszem, hogy elhívott a szolgálatra. Évek, hosszú évek teltek el, mire egyértelműen elindultam a lelkipásztori szolgálat útján. De ez az Ige mindig előttem van.
Sok szolgatársam elhívását ismerem. Vannak, akikkel együtt beszélgettünk, imádkoztunk az útkeresés időszakában, vagy későbbi harcaik között. Sok lelki testvéremről tudom, hogy Isten elhívta valamilyen szolgálatra. Alkalmassá tette, felkészítette, használja. Áldott eszközök az Úr kezében.
Az elhívottak, a küldöttek (az elhívás és elküldés itt nem ellenététes jelentésű) látszólag nem különböznek más emberektől. Mégis másként gondolkoznak, másként tesznek, másként élnek. Mert Isten vezeti őket, mert Róla szól az életük. Gyermekei lettek, és ezáltal a „vezérelt fiúság” (Róm 8,14) biztonságos, boldog állapotában élnek.
Különös lenne, ha egy fizikai jel lenne az Úr által elhívottakon. Ha így tudhatnánk, hogy kiket vezérel Isten Lelke. De nincs ilyen jel, nincs a külsőnkben különbség. Mégis van valami, ami egyértelművé teszi. Ha valaki élő hittel, az Ige szerint él, akkor látszik rajta, akkor felismerhető, akkor a „lelki” emberek tudják, tudhatják, hogy Isten szól, és cselekszik általa.
A világ nem ismeri fel. Jézust sem ismerték fel, pedig neki volt igazán hiteles küldetése.
A lényeg mégis az, hogy Aki elhívott, Ő hogy tekinthet ránk.
Kedves Olvasó! Téged vajon mikor, mire hívott el az Úr? Ott vagy-e a helyeden. Ő mozgatja-e életedet. Nem irányított bábként, hanem engedelmes gyermekeként cselekszed-e akaratát? Ott vagy-e, azt teszed-e? „Hová az Isten állított, Bizonnyal az a te helyed. Csak ott lehet ő pajzsod, Csak ott lehet mindig veled.” (Varga Gyuláné: A te helyed)
Isten nem magányos szolgákat hív el. Társakkal ajándékoz meg. Az elhívottak népes táborában egymást kiegészítve, szeretve, segítve élünk.
„Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. 28Ezek közül pedig némelyeket…” (1Kor 12,14.18.27.28)
Ha a helyemen vagyok, akkor működik Isten szándéka. Ha engedetlenkedem, akkor miattam csorbulhat a munka. Engem vár. Szüksége van rám. Fontosnak tart. Ő teremtett, Ő készített fel, Ő készített helyet nekem munkásai között.
Időnként Mennyei Gazdánk megállít, és megkérdez. Hol is tartunk? Hűek voltunk, vagyunk-e a kevésen? Mit bízhat ránk?
Ámulattal nézem a hangyák szervezettségét, a méhek szorgosságát, a vonuló madarak kitartását, és csodálom Jézus szeretetét, mert foglalkozik velünk, nem mondott le rólunk, egyengeti utunkat, és szükségesnek tartja szolgálatunkat.
Legyen neki hála ezért, és legyen odaszánt, engedelmes szolgáló életünk.
„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (1Pt 5,10-11)