2010. február 5., péntek

Lépésről-lépésre III.

Döntés - megtérés
Személyes megtérésemről, hitrejutásomról írtam az elmúlt héten, most azonban tapasztalataim alapján szeretnék „hangosan” gondolkozni. Eddigi lelkipásztori szolgálatom bőséggel adott példákat, mi is a megtérés, az Úr Jézussal való személyes kapcsolat kialakulása.
A megtérés megfordulás, cél- és irányváltás. Először döntés a cél mellett, majd az irány meghatározása, ha kell megváltoztatása. Sok rossz irányba tartó ember érzi a szükségét, de képtelen megtenni.
Jó húsz éve már annak, amikor először nyugaton jártam, és egyedül jöttem hazafelé – valaki más autójával. Bécstől Hegyeshalom felé haladva tévedésből letértem az autópályáról. Megörültem, amikor visszajutottam rá, de nagyon döbbentem, amikor a kiírások azt mutatták, hogy éppen Bécs felé közeledek. Tudtam, hogy meg kell fordulnom. A cél helyes (a gondolatomban), de az irány, amerre haladok, ezzel ellentétes, így ha erre folytatom, soha nem érek haza. Valamit tennem kell. Megtérni! Megfordulni. És tapasztalatlanul kerestem, hogy is juthatnék át a túlsó oldalra, amelyen az autók a haza-felé haladnak. Vágyakoztam, hogy bár ott lennék már, de tennem is kellett érte. Találtam egy olyan lehajtót, ahol valahogy átjutottam, és egyszer csak már Magyarország felé robogtam. Láttam a táblákat, a kilométerköveket, és tudtam jó úton vagyok. A két évtized ellenére eleven bennem az érzés, az akkori megnyugvás, hogy habár még nem voltam otthon, de hazafelé tartok. Azóta is sokszor kellett már megfordulnom, de ez az első ilyen megtapasztalásom életre-szóló lett.
Arcok, sorsok, megtérések vannak előttem, akik lelki értelemben ugyanezt megélték. Gyermekek, ifjak, középkorúak és idősödő, vagy idős testvérek.
Döntés! Sok olyan emberrel találkoztam, aki döntött Jézus mellett, de soha nem követte, de nagyon sok olyannal is, aki az igazi irányváltást, a megtérést is megélte.
Nem lenne szabad a fogalmakat összekevernünk. Fiatal megtérő mondta el bizonyságtételében, hogy először megtért 87-ben, aztán 88-ban, majd 89-ben, 90-ben is, és most szeretne bemerítkezni.
Vajon melyik nevezhető megtérésnek? Az, amikor elkezdte követni is Jézust. Őt, Aki a jó irányban halad. Korábban szimpatizált vele. Átnézett a másik oldalra. Milyen jó az az irány, milyen értékes, milyen kívánatos, de …. maradt a régi úton.
Aki egyszer őszintén odaszánja magát Krisztus követésére, annak az élete gyökeresen megváltozik. Megfordul, megtér a rossz útról, és immár hazafelé tart.
Hasznosak a nagy döntésre hívások, de felelőtlenség megtérésnek nevezni a felfokozott hangulatban meghozott „döntést”, mert hiszen a megtérés csak elkezdődött, és a neheze ez után következik. De ehhez kell az elhatározás. Ha valaki döntött Jézus mellett, segítségre van szüksége a megtéréshez. Szabadítóra van szüksége, Aki megtisztítja elrontott életéből. Amikor az Úr Jézus a tanítványok lábát megmosta, „Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: "Uram, te mosod meg az én lábamat?" 7Jézus így válaszolt neki: "Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted." 8Péter így szólt hozzá: "Az én lábamat nem mosod meg soha." Jézus így válaszolt neki: "Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám." 9Simon Péter erre ezt mondta neki: "Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!" 10Jézus így szólt hozzá: "Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind."
Az Úr a mi Szabadítónk, aki úttá lett, hogy a széles úton, rossz irányban száguldók átjussanak a keskeny útra, a mennyei cél felé. Ő ad tisztulást a megigazulás fürdőjén keresztül. Megvált a kárhozattól, kifizeti büntetésünket. Betölt Szentlelkével, hogy megerősítsen, alkalmassá tegyen a szolgálatra.
Létfontosságú dönteni, megtérni, és naponként megtisztulni!
Kedves Olvasó! Vajon Te hol tartasz ezekben a napokban? Vágyakozol a jó után, de nem mered akarni, tenni?
Jöjj! Tedd meg az első lépést, és hozz életre szóló döntést. Akarj megfordulni, a jó irányba haladni! Aztán valóságosan fordulj meg, térj meg, fogadd el az Úr kegyelmének áradását, és engedelmeskedj az Úr Jézusnak a bemerítkezésben is, kövesd Őt a szolgálat útján, és végül érd el, nyerd el az örök életet!

2010. február 2., kedd

Lépésről-lépésre II.

A hit

Lapozgatok a múltban. Keresem, hogy mikor is ébredtem hitre? Hogy jelent meg ez a csoda az életemben?

Talán nem botránkoztatom meg a kedves Olvasót, de nem tudom. Hívő családban felnövő gyermekként olyan magától értetődő volt, hogy hiszek. Másként is tehetnék? Kisgyermekként természetes volt, hogy imádkozom, hogy Bibliát olvasok, hogy imaházban vagyunk, hogy tudják rólam az osztálytársaim is, hogy hívő vagyok (afféle papgyerek). Nem volt kérdés számomra sohasem, hogy létezik-e Isten, hogy igaz-e a Biblia, hogy van örök élet és ítélet.
Mégis.
Volt egy pont, amikor a hit HIT-té érett bennem. Egy igekocka került elém. „Térj meg, mert….” – na akkor valami mást éreztem, mint addig! Mondhatni gyermek voltam még, hiszen alig múltam 14 éves. De ott, akkor hallottam először, hogy az igaz Biblia engem szólít meg, hogy a Szentlélek a gondolataimat birtokba veszi, hogy valami új kezdődött el. Aznap lett szörnyű kínná osztálytársaim káromkodó beszédének hallása. Emlékszem, hogy az iskolában, szünetben az udvar melyik pontján álltam, amikor először szinte fizikai fájdalomként éltem meg, hogy Istent szidják. Régen volt. 35 éve már ennek.
A hit az igazi megtérésen keresztül az elhíváshoz vezetett, engedelmességhez, elinduláshoz. Nagyszerű dolgokat éltem meg.
Segített a fájdalomban, a próbában, a gyászban is.
A hitetlenséggel viszont nehezen tudok mit kezdeni azóta is. Miért, hogy sokan nem fogadják el azt, ami, AKI számomra magától értetődő valóság. Más úton járnak, tagadják, támadják az Urat.
Ateista katonatársam jelenik meg előttem, aki a sokszor hallott provokációt mondta: „Ha Isten létezik, akkor itt, 5 percen belül sújtson le rám!”. Hogy magyaráztam neki, hogy nem jó úton jár, hogy ne képzelje, hogy Istennel szemben ő mondhat ki ítéletet, hajthatatlanul nem hitt, ítélete felé száguldva.
A hit kapaszkodó számomra. Hogy az Úr szól hozzám. Hallom a szavát. Sok éve hallott Igék elevenen élnek bennem, mert az Úr mondta. Vannak Igék, amelyeket ígéretként hordozok a szívemben, vannak bátorító, és figyelmeztető üzenetei az Úrnak. Néha mintha beporosodni látszanának, hiszen még nem teljesedtek, de tudom, hogy az Úr minden szava igaz. Néha megpróbálja a hitemet, enged összeroskadni, de felemel, és új erőt ad, bátorít a szolgálatra.
A hit küldetés! Továbbadhatom az Úr Igéjét, hiszen rám is bízta. Érdemem nincs. Kegyelméből választott ki, hívott el, erősített meg, küldött különféle szolgálati területekre, és tudom, hogy célja van velem. Amikor alkalomról-alkalomra szószékre állok, hiszem, hogy többről van szó, mint a látható, hallható valóság. Ha nem hinnék abban, hogy Isten jelen van az igehirdetésben, nem prédikálnék többet. Esztelen szócséplés lenne Nélküle az egész. De hit által tudom, hogy cselekszik. Hogy nem csak hozzám szólt, hanem üzenete eljut a gyülekezet tagjaihoz, az igehallgatókhoz is.
A hit bizalom! Imádságban az Úrhoz jöhetek. Mint gyermekkoromban szüleimhez futottam (Édesanyámhoz néha még ma is!), úgy jöhetek Hozzá! Megszólíthatom: Abbá Atyám! Elmondatom, hogy mi ért, hogy mi fáj, hogy minek örülök, hogy mit nem tudok megoldani, hogy mit nem bírok elviselni, hogy miben kell a segítsége, hol fogyott el a türelmem, és zakatolva, zaklatottan, zúgva kezdem, aztán megnyugszom. Mert „Jézus karjára bizton hajtom fejem le én…..”.
A hit hálaadást érlel a szívemben.
A hit gyakorlati tapasztalat.
Próbálhatom definiálni, de akinek nincs, nem fogja fel. Ha valaki a bennszülötteknek, akik még az elektromos áramot sem ismerik, a számítógépről kezdene beszélni, semmit nem értenének belőle. De, ha megmutatná, kezükbe adná a billentyűzetet, az egeret, hamar ráéreznének, hogy miről is van szó.
Olyan szívesen adnék hitetlen embertársaimnak hitet. De nem tudok mást tenni, mint beszélni Jézusról, mint megfeszítettről, mint feltámadott Úrról, a Megváltómról.
Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így van megírva: "Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!" Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, ahogyan Ézsaiás mondja: "Uram, ki hitt a mi beszédünknek?" A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által. (Róma 10,14-17)

Lépésről-lépésre I.

Kedves Olvasó!
Még a 2010. év első heteit éljük, így van okunk újra visszatekinteni, és eközben figyelmünket előre is irányítani. Szemezgetni az elmúlt év áldásai között, és melléállítani saját munkánkat, akaratunkat, erőnket, és röjönnünk, hogy Isten kegyelme, támogató szeretete sokkal inkább jelen volt az életünkben, mint ahogy azt előre elképzelhettük.
Szeretném, ha a következő hetekben együtt nyitnánk be Isten áldásainak, csodálatos lelki kincstárába, hogy szemügyre vegyük, miket kaptunk, éltünk meg, eddig. A múlt alapján tudhatjuk, hogy mire számíthatunk, és mit kell „hozzátennünk” a kapott, a hozott alaphoz.
Soha nem érezhetjük úgy, hogy mindent tudunk, de életünk állomásainál megcsendesedve újragondolhatjuk, hogy kik is vagyunk, „mivégre” vagyunk itt a világban, és vajon még meddig? Hogy hasznosíthatjuk a megszerzett tapasztalatokat, mit, mennyit, és hogy adhatunk át az utánunk jövőknek?
Kezdődő sorozatom nem titkolt motivációja, hogy én magam is számot vessek.
30 esztendeje lesz idén nyáron, hogy édesapám, - Mészáros Sándor, akkor mátészalkai lelkipásztor - befejezte földi életútját, szolgálatát. Szolgálati úton, Géberjénből Csenger felé indulva szólította haza az Úr. Annyi idősen halt meg, amennyi én mostanában vagyok. Akkor,édesapám temetésén Páth Géza bácsi a szemembe nézve megerősítő szeretettel mondta: „A testvérnek folytatnia kell a szolgálatot!”.
Akkor, 20 esztendősen már teológusjelöltként voltam katona, és tanulgattam, hogy mit is jelent Krisztus katonájának lenni. Mit jelent a szolgálat, a közösség, az ökumené, a szabadság.
Mi minden történt azóta?
Ezek közül fogok szemezgetni. Amit a saját életemben tapasztaltam meg, és amit másokkal való beszélgetésben, lelkigondozások során éltem át.
Ha nem lenne már több időm itt a Földön, mit hagynék hátra?
Hiszem, hogy sok időm van még, hiszen végtelen tennivalót látok magam előtt, de vajon hogy tudom értékelni, hasznosítani az eddig megtapasztaltakat?
Amint nyitogatom a lelki kincsesládákat, testvérek jelennek meg előttem. Látok megtérőket, akik őszinte szívvel imádkoztak szabadulásért, és az Úr megadta a bocsánatot. Elém lép a múltból sok terhet hordozó testvérem, akivel együtt imádkoztunk, és kerestük a kiutat, az erőforrást. Válságba jutott életek, kapcsolatok, amelyeket az Úr helyrehozott. Szenvedélyek rabságában élők, akik megszabadultak, megvigasztalódott gyászolók, és sorolhatnám. De látom azokat is, őket is, akik szomorúak maradtak, megkötözöttek, rabságuk nem szűnt meg, fájdalmuk nem múlt el, nem oldódott fel, Akiknek nem tudtam segíteni. Próbáltam „emberük” lenni, de sikertelenül. Vajon mi volt az oka az eredménynek, és az eredménytelenségnek? A számvetés, a konkrét, de soha nem beazonosítható módon felvetett témák módot adnak majd ezek elemzésére is.
Gyülekezetek sokasága tárul elém. Kicsinyek, és nagyobb létszámúak. Olyanok, amelyek megpróbáltatásokat éltek meg, és amelyek „virágkoruk” megélése közben voltak, vannak előttem. Milyen győzelmes ünnepeken vehettem részt, amikor fehérruhások sokaságával jöhettünk az Úr elé, vagy jubileumi ünnepeken, amelyek a visszatekintésben nem győztek elősorolni az Úr csodadolgait, amikor egy-egy hálaadónapon áradt a hálaokok folyama – megállíthatatlanul. De emlékezem feszült megbeszélésekre elöljáróságokkal, gyülekezetekkel, amikor nagyon nagy szeretettel, de keményen kellett megfogalmazni, és kimondani véleményt. Volt, hogy helyreállt a rend, és volt, hogy szakadás lett belőle.
Miért? Miért éppen arra ment, megy az út, a nehéz út, a véges út ezen a földön?
Mintha a Végtelen átszőné a végest, a göröngyökkel, buktatókkal telit az út, az Út, Jézus Krisztus. Vele nézzünk végig életünkön. Ha meglátjuk csodáit, és felismerjük méltatlanságunkat, a helyünkön lehetünk. És úgy indulunk tovább, hogy tapasztalataink birtokában kimondhatjuk: „Mindenre ’volt-van-lesz’ erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít!”
Mészáros Kornél