2008. szeptember 20., szombat

Éhesek vagyunk!


Éhesek vagyunk!
Kiáltják a kis fecskék, vagyis kiáltották néhány hónapja.
Azóta messze tartanak már az itthontól.
Láttuk a hazaérkező szülőket tavasszal, amint örömmel csiviteltek házunk ereszalján.
Rendbeszedték a „fecskelakást”, majd új élet indult útjára. Több is. Amikor kikeltek a kisfecskék, szüleik mindent megtettek, hogy felkészítsék őket az életre, a hosszú útra, a költözésre. És repültek, és hozták az élelmet, de a tátott csőrök soha nem bírtak betelni. Mintha csak azt kiáltották volna: Még! Még! Még!
Szüleik fáradhatatlanul táplálták őket. Tudták, ők tudták már, hogy mi áll előttük. De akkor nem a hosszú út félelme járta át a szívüket, nem aggodalmaskodás töltötte be gondolataikat, semmi rosszat nem éreztek. Boldogan végezték feladatukat.

Pedig:
Életük ideje mindössze 7-8 év lehet.
Testtömegük: 20-25 gramm.
A megtenni való út Afrikába: 8800 km. December végére érik el Dél-Afrikát. Csak két hónapot töltenek ott, fészket nem raknak, nem is költenek a telelőterületen.
A hosszú úton a fecskecsapat 90%-a elpusztul.

Kisfecskék!
Visszavárunk!

Minden értünk van!

Isten teremtett világának szépsége, páratlan gazdagsága kihasználhatatlanul sok kincset tár elénk. A hegyek, a felhők, a víz, bármerre nézünk, gyönyörű szépséget tárnak elénk.
Naponta változó pompa áll rendelkezésünkre.

Van két cicánk. Buci és Marci. Amint a kép is mutatja, nagyon kreatív cicák. Rámolva az udvaron egy kis dobozt hagytam kint. Buci úgy gondolta, hogy neki készítettem. Beletelepedett, és boldogan nézett körbe „cicaszemeivel”, mint aki él a számára felkínált lehetőséggel. Pedig nem is rá gondoltam. De miért ne lehetne az övé, az övék. (egyébként gyakoriak a hasonló helyzetek!)

Bárcsak észrevenném mindazokat az ajándékokat, amelyeket Istenem nekem készített, hogy éljek velük.
Bárcsak érzékelném, hogy mi mindent élvezhetek ajándékai közül, melyeket csak úgy „előttem hagyott”.

Ó bárcsak úgy nézhetnék rá, olyan hálásan, kedvesen, hogy fejemre téve kezét azt mondja: Jól van, tiéd lehet, érted van!

Szeretnék olyan közel lenni, hogy érthessem akaratát, érezhessem jelenlétét, halljam hangját, és hálásan értékeljem tetteit!

2008. szeptember 12., péntek

Az öreg kút titka

Sok-sok éve szorgos emberek munkához láttak, hogy ivóvizet nyerjenek a Föld gyomrából. Ásóval, vödrökkel, kötéllel felszerelkezve kezdtek neki a munkának. És ástak, ástak, ástak.
Egyre mélyebbre hatoltak, remélve, hogy a dombon lévő kúria közelében bővízű kút készülhet.
Munkájuk eredménytelennek látszott.
Napok óta ásnak.
Egész domb épült már a kiszedett földből.
Mígnem megcsillant a mélyben az első vízfolyáson a fentről leszűrődő halvány fény. És egyre több a víz, és boldogan ásnak, és kacagva húzzák magasba az immár élő víztől csöpögő vödröket, és készül, készül, készül.
Ilyen reménykedő-reménytelen, mégis megoldódó sors.
Megépítik a kút belső falát, takaros kútház készül fölé.
Út készül a ház felől.
Aztán évtizedek áldásfolyama kezdődik.
Van vizünk.
Éltető, finom, hűsítő.
És válogatás nélkül issza ember, állat, növény a csodás kincset.
Éveken, évtizedeken át.
Forgatják a kút kerekét, emelkedik a vödör, kristálytiszta a víz, életet ad.

Aztán...

Híre ment, hogy a faluban gödröket ásnak, abba csöveket fektetnek, és abból isznak az emberek. A munkások a domb felé is elindultak szerszámaikkal, és fektették a csöveket, majd visszatemették. Furcsa szerkezetek emelkedtek ki a földből. Egy tekerés, és jön a víz. Csodálatos, tiszta, felüdítő!

A kút távolabbról szemlélte az eseményeket. 
Szeretett volna felkiáltani! Emberek! Vigyázzatok! Nem ez a természetes!
Inkább csendben maradt.

Az emberek egyre jobban kedvelték a csillogó csapokat, a munka nélkül fogadható vizet.

Kutunk vödrét rozsdafátyol vette körül. Itt-ott beleharapott a húsába is. A kimerítetlen víz felszíne a mélyben opálos lett, a kútház megroppant, a hozzá vezető utat benőtte a fű.

Kutunk egyre többször hallja, amint mellette elhaladó emberek ábrándoznak: - Amikor még kútvizet ittunk... 
Bezzeg a mostani csapvíz. Klóros, büdös, ihatatlan.
De még kitartanak mellette.

Amikor e fényképet készítettem, mintha reménykedően azt mondta volna: - Lesz még szükség rám is! Türelmesen várok. Várok! Várok. Várok...

2008. szeptember 3., szerda

Menekülés - mintegy tűzön keresztül.

Hogy is állok ezzel?
Milyen az életem?
Milyenek a harcaim?
A győzelmeim?
A kudarcaim?

A tűz vajon megéget, mert nem gondoltam hatásával?
Vagy elégeti életem fölösleges dolgait?
Valamit kiéget a szívemből?
Vagy beleégeti szívembe szövetsége jelét?

Mi is a tűz?

Szentlélek Isten jöjj szívünkbe, igen óhajtunk... - szoktuk énekelni.
Pedig, ha érkezik, akkor éget, hogy tisztítson, tüzet hoz, hogy melegítsen, hogy erősítsen, hogy minden rendbejöjjön.

Ahol az Úr lelke, ott szabadság.
Bárcsak tapasztalhatnánk minél többen, hogy e tűz nem félelmetes- bár tekintélytparancsoló, nem emészt meg - holott úgy tűnik, senki nem állhat meg előtte.

E tűz életet jelent. Körülölel, és védelmez, felmelegít, táplál, éltet.